ENSTORYM.FREEWB.HU

 

Tehát a szitu az volt, hogy Rennel áldogálltam az erdő közepén. Kicsit bizseregtem, de ezeket az érzéseket nem akartam kimutatni előtte. Soha nem mutattam ki ha zavarban vagyok, csak nagy ritkán. Most nem volt olyan kedvem. Egy részt nem akartam gyengének tűnni, ugyanis én küldetést teljesíteni jöttem ide. Nem pedig pasizni. A csöndet lassan már kézzel lehetett fogni köztünk. De én nem tudtam mivel megtörni, hát vártam hogy ő tegye meg. És mintha működött volna a telepátia, megszólalt.

-Na gyere induljunk vissza!-mondta vigyorogva. Én ellenkezőleg. Abszolút nem vigyorogtam. Összehúzott szemekkel néztem rá, szúrósan nézve őt.

-Nem! -jelentettem ki határozottan. Csüggedten sóhajtott egyet. Kérlelően pillantott rám, azt hittem elolvadok, de nem engedtem a csábításnak. Bár majdnem engedtem a szorításomon, de meg tudtam tartani önuralmam. -Még mindig tartom a véleményem Ren! Nem megyek vissza. Még nem, és nem érdekel hogy itt hagysz e vagy sem, de úgy sem fogsz!-mondtam most én vigyorogva, annyival különböztem az ő vigyorától, hogy az enyém fűszerezve volt némi gúnnyal. Egy irónikusat nevetett majd teljes testtel felém fordult. Én pedig abban a pillanatban elkaptam a fejem, és elindultam egy irányba az erdőben. Utánam jött én pedig magam elől huzigáltam az ágakat, úgy haladtam. Közben az "au" meg "uff" hangokból következtettem hogy néhány ág elkapta őt ahogy elengedtem. Alig bírtam ki hogy ne röhögjem el magam.

-Nem is tudod merre megyünk igaz?-kérdezte. Megforgattam a szememet. De persze, biztosan tudom merre megyünk a tenyeremen van ennek a helynek a térképe minden részlettel gondoltam kissé füstölögve de tovább haladtam és még csak hátra sem pillantva böktem ki egy egyszerű mondatot.

-Te talán tudod?-hangzott a válaszom egy kérdés színeiben. Aztán magabiztosan haladtam tovább de ekkor, egy hülye szikla az utamba akadt ráadásul az aljnövényzet a lábamra tekeredett és elestem. Az orrom alatt makogva csúnyábbnál csúnyább szavakat mérgelődtem aztán felültem és a lábamat fogdostam. Ren odajött és a kezét nyújtotta felém.

-Segítek!-mondta de látszott hogy alig bírja visszafogni magát a feltörő nevetéstől. Megfogta a karomat de mivel besértődtem rá mert ki akart röhögni ezért elrántottam a kezem.

-Megoldom egyedül is, és mellesleg, ez nem lesz jó ok arra hogy visszamenjünk! Hidd el nem fogsz visszarángatni, maximum csak akkor, ha én úgy döntök!-mondtam kihangsúlyozva az ,,én" szót és vagányul, s erőteljesen határozottan néztem rá, mintha haragudnék, rá és hangomban még meg volt az ellentmondást nem tűrök árnyalat is. Aztán sikerült felállnom, miután kiszabadítottam a lábam a növények fogságából. De amint lábra álltam, éles fájdalom nyilallt a jobb lábamba. Halkan felszisszentem, de szerencsére háttal álltam Rennek ezért nem láthatta az arckifejezésemet. Lassabban haladtam, fájt a lábam de nem akartam sántítani, ami elég nehéz volt.

-Most miért megyünk ilyen lassan?-kérdezte. Kezdtem ideges lenni, ez volt az a kérdés, amitől féltem. Felemeltem a fejemet és behunytam a szememet aztán megfordultam hogy láthassam, hogy a szemeibe nézhessek, közben forgott az agyam hogy mit találjak ki. De nem hagytam hogy ez a zavarodottság látszódjon az arcomon. Csípőre tettem a kezem, és egyet sóhajtottam, gondolkodási időt hagyva magamnak és végre eszembe jutott egy ötlet.

-Tudod azért, mert már úgyis rendesen el vagyunk tévedve minek siessek? Szerintem te sem tudhatod hol járhatunk! Hacsak nem ismered ezt a helyet úgy, hogy már a véredben kavarog mi merre van -mondtam. Remekül sikerült a mentő szöveg, és nem is vette észre semmilyen cselemet. Hm, jó színész lennék. Ha még innen hazaérek egyáltalán. Nem felelt, csak megvonta vállát. Én pedig sarkon fordultam, ami iszonyatos fájdalmat gerjesztett a lábamban. Azt hittem leszakad a lábam úgy bele nyilallt a fájdalom majd elindultam, de néhány méter után úgy fájt hogy nem bírtam tovább, leültem egy sziklára.-Fáradt vagyok, pihenjünk-ajánlottam. Bólintott. A lábamat tapogattam, nagyon fájt. De ezt nem tudtam takarni. A srác észrevette. Biztos leesett neki...francba villámlott át az agyamon. Odaguggolt elém.

-Tudtam én, hogy valami nincs rendben-mondta és eltolta a kezem de én meg az ő kezét toltam le a lábamról és visszatettem a sajátomat az eredeti helyére.

-Nagyon okos vagy, nincs szükségem segítségre...-mormogtam. De szerintem ezzel nagyon rossz lapáttal tettem nála a tűzre. Az élesnyelvűségem vele szemben túlzottan is élesre sikeredett. Első baklövésem. Eltávolodott tőlem és felegyenesedett.

-Figyelj. Ideküldtek téged és nekem már nagyon elegem van a hisztidből hogy nem akarsz visszamenni! Nincs szükséged segítségre, mégis mivel látod el magad? Nincs nálad semmi ami segíthetne, nem ismered az itteni növényeket nem tudod melyik mérgező és nem...- mérgező visszhangzott bennem a szó. Besokkoltam. Mi van ha valami mérgező növény vagy állat vagy kő vagy mittudomén mi akaszkodott belém. Tejóég! Mi lesz ha le kell amputálni a lábam!? Az nem lehet. Úgy éreztem, hallgatnom kell Renre, de nem mehetek vissza, nem engedhetem meg hogy ő vegye át teljesen az irányítást. Már nem is hallottam mit mond utána, csak gondolataimmal voltam elfoglalva. De nem hagytam hogy befejezze. Felemeltem a kezem, tenyerem felé mutatott. Félrebillentettem a fejemet, és lehunytam a szemem.

-Elég! Figyelj, sajnálom, teljesen igazad van, de nem tudhatod hogy most én mit élek át! Ha megkérhetlek segítenél?-pillantottam rá kérlelően. Azt hittem meghalok, annyira fájt a lábam. Elmosolyodott, azt hittem hogy életembe nem láttam még helyesebb mosolyt. Benne volt minden sárm, és csupa jó akarat sugárzott belőle. Ismét elém guggolt és mosolyogva húzta fel a nadrágomat. Csupa vér volt a lábam. A kő felszakította a nadrágomat. Most vettem észre hogy az egyik tenyerem, amivel a lábamat fogtam, csupa vér. Elkerekedtek a szemeim. Hihetetlen, hogy eddig nem vettem észre! Elhúzta a száját, majd óvatosan végighúzta egyik ujját a véremen ami rátapadt. Majd nyelve hegyével megérintette, az én véremmel szennyes ujját. Elfintorodtam.

-Mérgező növény tekeredett a lábadra, és szerintem ahogy a kő felhasította a lábadat, a növény beléd nyomta a mérgét -mondta morfondírozva. Eltépte a nadrágomat.

-Hé!-mondtam és szúrósan néztem rá. De aztán hagytam hadd csinálja elvégre ő jobban ért hozzá. Szorosan átkötötte egy ponton fennt és lennt a lábam.

-Így. A méreg nem terjedhet ennél tovább-közölte, én pedig csak néztem ki a fejemből.

-Honnan tudod hogy hol tart?-kérdeztem.

-Figyelj, itt nőttem fel, elgé sok tapasztalatom van -mondta mosolyogva. -Gyere, találnunk kell egy vizes helyet ahol kimossuk a sebedet -mondta. A gondolat is rémülettel töltött el ahogy meghallottam azt, hogy "ki" mossuk a sebet. Segített felállni én féllábra álltam és úgy bicegtem. Őt használva támaszként. Több órán keresztül sétáltunk mire találtunk egy patakot. Lassan segített leülni az egyik kisebb kőre ami a patak mellett volt. Az oldalán függött egy kis tarisznya, amiből előhúzott egy rongyot. Bevizezte a patak vizébe aztán...

-Auu!-sikítottam és elrántottam a lábam. Felnevetett, én pedig sértődötten néztem rá. De aztán tudtam hogy csak rá számíthatok. -Jól van csináld, de óvatosan! -mondtam fenyegetően, mert tényleg borzasztóan fájt. Óvatosan nyomta bele a sebbe a vizes rongyot, azt hittem bele halok de összeszorítottam a fogaimat és tűrtem. Kezeim görcsösen szorultak ökölbe nem tudtam már hova összenyomni, s kezdtem úgy érezni, hogy a körmeim lassan átszakítják a bőrömet. Aztán lassan kezdte lefelé huzigálni a rongyot. Nagyon fájt, szinte éreztem ahogy lassan felsértem a tenyeremen a bőrt. De a lábam megtisztult a vértől, és enyhült a fájdalom. Engedtem a szorításon. A nyílt seb borzasztó látványt nyújtott. Néhány perces szendvedés után végre kitisztult a sebem. Ren megfogta a kezem és jól megszorongatta.

-Lám lám, túlélted!-mondta mosolyogva. Elvettem a kezemet, még a végén meglátja hogy azt is kishíján felsebesítettem.

-Ne szoríts, eleget szorongattam már a kezemet miközben végig szendvedtem ahogy mostad a sebemet! -mondtam szemrehányóan, a köszönöm helyett és elfordultam. Pedig nagyon hálás voltam neki hogy segít. Csendben ültem. -Komolyan nem tudod hol vagyunk?-pillantottam rá. Az a tűz az az élesség, a kis bosziság most elszállt belőlem, nyugodtabb lettem, békés ártatlan kislány. Talán kellett ez a seb.

-Csak találgatni tudom...-mondta elgondolkodva. -Miért, már vissza is akarsz menni?-pillantott rám. Most gondoltam csak végig mekkora baromságot csináltam. Arcomat a tenyerembe temettem. Könnycseppek gördültek le az arcomon.

-Jaj Ren! Hogy én mekkora butaságot csináltam... Csak úgy kaptam egy levelet, és képes voltam hatalmas veszélybe elrángatni a legjobb barátaimat és a hugomat is! Csak úgy ott hagyom őket ezen a bizarr vidéken ráadásul Kettyvel aki annyira idegesítő, nem tudok megbízni benne, borzasztó nőszemély! Most pedig itt vagyok, fogalmam sincs hol, elképzelésem sincs hogy jutok vissza Klaraékhoz, sőt mitöbb azt sem tudom haza jutok e valaha, most pedig úgy fáj a lábam, hogy úgy érzem leszakad...-elcsuklott a hangom. Felzokogtam. Az érzelmek vihara uralkodott rajtam, amit nem akartam Ren előtt mutatni. Felálltam és elkezdtem bicegve sétálni. Ren természetesen utánam jött. A vállamon éreztem forró kezét. De leráztam magamról. Erre még szorosabban fogott meg engem. Szembe fordultam vele. Féltem mik lesznek a következmények. Láttam hogy meg akar szólalni ahogy közelebb jön hozzám de gyorsan leráztam erről a lehetőségről. -Vissza tudsz vinni?-kérdeztem és lefelé bámultam. Ő csüggedten sóhajtott fel és úgy szólalt meg.

-Megpróbálom-mondta halkan. Felcsillantak szemeim és mosolyogva néztem rá.

-Köszönöm!-mondtam én majd ránéztem.-Akkor megyünk?-mosolyogtam. Ő megtolt a derekamnál, majd elindultunk. Hál Istennek nem maradt a keze a derekamon. Kicsit elhúzódtam tőle, úgy sétáltam. Nem volt kedvem hozzászólni, hatalmas kudarcnak éreztem, hogy mégis nekem kellett engednem a szorításon. Pont ezért iszonyat dühös voltam magamra. Ő sem szólalt meg, és nagyon jól esett számomra a csönd. Borzasztó lassan haladtam, a lábam fájt nagyon.  A sírás kínzó maró érzése ott kapart a torkomban és minden lehető helyen ahol felszínre tudott volna jutni, de megakadályoztam. Nem tűnhetek gyengének, így nehezen fogok haza jutni. Hiszen jelen pillanatban ez a célom. Hazamenni. Nem is figyeltem merre megyek, arra eszméltem fel hogy Ren elránt mert majdnem ráléptem valamire. Szúrósan pillantottam rá, mert ahogy hirtelen ragadta meg a karom eléggé fájt, nagyon erősen szorított.

-Mi a...!-morgolódtam de aztán észrevettem hogy mutat valamit. Valami egzotikusan undorító és nem utolsó sorban, ronda csúszómászó izére léptem rá majdnem. Elfintorododtam. Az a valami amit én teljes mértékben nem tudtam meghatározni minket figyelt. Az a sárga égő szem a fekete csíkkal középen egy kígyóra emlékeztetett. Hosszú szintén kigyószerű testének elején volt két apró láb, és a farkánál is. De borzasztóan hosszú volt. Aranyló barnás pikkelye volt és szemei mögött vörös taréj. Vicces mégis undi látványt gerjesztett bennem. Nem néztem Renre futni akartam, nem akartam megvárni mi lesz ennek a vége. De Ren úgy leszorított hogy nem tudtam mozdulni.

-Az a legjobb ha nem mozgunk hidd el! -suttogta de úgy hogy alig hallottam.

-Mivan?-jelentettem ki hangosan és hirtelen mozdulattal szembe fordultam vele de akkor az állat fülsiketítő visítást hallatott és felénk kezdett el jönni. Ren megragadta a karomat és futni kezdtünk. A lábamba iszonyatos fájdalom hasított, nem bírtam futni, azt hittem nem lesz lábam a végére. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen gondoltam dühösen és rohantunk de az állat csak jött utánunk és visítozott. A fülemre tapasztottam a kezemet. Lassultam. -Ren várj! Álljunk meg nem bírom hallgatni!-sikítoztam kétségbeesve. De ő csak rángatott tovább, nem hagyta hogy megálljak. De csak jobban szenvedtem. Az izé hangja úgy sértette a fülem, hogy én is csak sikítoztam, csakhogy a fájdalomtól. Könnyem is kicsordult, de csak annyira emlékeztem, hogy leugrunk és vízbe érkezünk aztán semmi. Elveszthettem az eszméletemet, mert a földön tértem magamhoz. Körülnéztem, reménykedtem, hogy már ott vagyunk a kunyhóban Klaraékkal. De nem. Ren képét véltem felfedezni mellettem. Felültem.-Mi történt...már megint?-kérdeztem. Iszonyatos düh támadt fel bennem.

-Na jól van...Ez aztán remek lesz. Nem akarok neked hazudni, magyarán borzasztó messze vagyunk a falutól. Leestünk a vízesésen, itt vagyunk a vadonban, amiről nekem nincs térképem. Ha szerencsénk van, apám kiküldi a kereső csapatokat a vadonba is...de nincs sok esélyünk -mondta lesütve szemét. Mintha úgy érezné mindjárt felrobbanok, de így is volt.

-Tessék? Itt fogunk éjszakázni? Az állatok tálcára tett eledelei leszünk ha itt maradunk! Nézz magadra, még rajtad sincs semmi fegyver! Hogy fogok én innen kikerülni? Még inkább hogy fogom túlélni!? Nem kellett volna utánam jönnöd, csak szerencsétlenséget hozol rám! -fakadtam ki, mintha az lenne a megoldás, hogy őt hibáztatom. De jelenleg, nem volt mást kapaszkodóm.

-Még én? Te vetetted bele magad az erdőbe, nekem utánad kellett jönnöm, utánad küldtek, te meg itt makacskodsz és azt hiszed boldogulnál nélkülem, de szerintem ha nem jövök utánad már most nem élnél!-vágott vissza. Nekem csak mosolyra húzódott a szám, végre életemben élvezetes vitával álltam szemben. Természetesen remek ellenérvem volt erre a mondatára, de hogy ő hogy állt az érveivel azt nem tudtam. De neki azt tudni kell, velem vitázni nagy hiba.

-A problémáim akkor kezdődtek, miután te megjelentél! Tudod mit? Azt hittem hogy kellemesebb lesz veled kóvályogni az erdőben, de tévedtem, asszem, inkább tépjen szét egy állat mint hogy több bajom legyen!-mondtam de arcomon mosoly ült. A felülkerekedés öröme.