ENSTORYM.FREEWB.HU

 

Jóideig nem hallottam, nem éreztem, még kérdéses az is, hogy lélegeztem e egyáltalán. Nem. Éreztem hogy ver a szívem. Ez az egy érzés tartott a valóságban. Bamm,bamm,bam, egyenletes időközönként, egy röpke pillanatnyi ideig hallatszó mély bariton hangzású moraj, ami életben tart. Bamm. És semmi más. Csak ez a zaj, üres a fejem, nincs egy gondolat sem benne, csak a visszhangzó kis ütemek. Bamm. De ekkor valami bizarr történik, egy furcsa érzés kezdi átjárni a tüdőmet. Érzem az orrom, érzem a szám, és érzem a levegőt, ahogy forró olajként szivárog be újra a tüdőmbe, megtölti a nyelőcsövem, ahogy benyelem, az orrnyílásomat, és lassan az egész testemet elönti a forróság. Visszatért belém az élet. Mégis, sötétség volt körülöttem, sötétség. A megnyugtató mély bariton halkabb lett, gondolatok szökkentek a fejembe. Emberi, szánalmas gondolatok: ~Hol vagyok, mi van velem?....~ Érzem a végtagjaimat, érzem ahogy a tüdőm megemelkedik, majd lesüllyed, ahogy a levegőt préselem magamba. Meglepő módon nem mohón, hanem nyugodtan. Hasító fájdalom éktelenkedik a halántékom környékén, és idegesít hogy nem tudom mi az. Nem tudok semmit, voltaképpen. Lefáraszt a gondolkodás, és arra vágyom bárcsak visszatérhetnék abba az állapotba, amikor nem volt más, csak a szívverés hangja. Semmi más. Levegő sem volt, semmi. Egyszerűen csak az a megnyugtató morajlás. Ekkor pedig bevillant. Választ kaptam arra, hogy miért tértem vissza. Víz...víz alatt voltam, a levegő még ha akartam sem tudott volna beáramlani a szerveimbe. Halálközeli érzés, és nem volt ijesztő. Sőt mi több, megnyugtató volt. Éreztem egy ismerős anyagot a testem alatt, puha volt és selymes, de nem tudtam megnevezni. A gondolatok és én, lassan tértünk vissza egy húrra. Az agyam végre kiadta a parancsot, és ujjaim engedelmeskedtek. Lassan összezárultak, így a tenyerembe szorítva a kellemes anyagot. Összemorzsoltam, és éreztem a földgumókat, a gyökérdarabokat, az életet. Moha. Ren. Vízesés. Sorban tértek vissza az emlékeim, az énem, és minden amit a víz alatt semmibe vettem. Minden. Eljött a pillanat. Szemeim kipattantak, de nem láttam sokmindent. Szürkeség volt, köd és furcsa, madárhuhogások, amitől felállt a hátamon a szőr. Tudtam hogy itt van valahol, de megint nem láttam. Lassan sikerült felülnöm, lassan sikerült betájolnom magam, hogy hol is lehetek. Halk csobogás. Akkor gondolom nem lehetek messze a vízeséstől: ahol majdnem meghaltam. Hol van? Csak erre tudtam gondolni, rá, aki eddig megvédett. Most eltekintettem mindentől, akartam hogy velem legyen, csak vele tudok életben maradni, csak ő tud megmenteni. Akármennyire is jó volt a halálközeli élmény, most hogy visszatértek az emlékeim, mindent másképp láttam. Mindenre más fény vetült. Tisztáztam magamban a helyzetet, eltekintettem attól hogy kihasználnak. Az elsődleges célom már nem az élve hazajutás volt. Az az ötlet már elvetődött. Az elsődleges cél, élve viszontlátni, és ha lehetőség adódik rá, visszaküldeni a barátaimat és a hugomat haza. Ez éltetett, ez táplálta a bennem, igaz még csak szikrányi, de valami azt súgta, egyszer fel fog lobbanni. Rent pedig meg kell találnom, mert a vészjósló érzésem aktiválódott. Elfogott a remegés, azon kaptam magam hogy fázok. Az időérzékem romlott, nem tudtam hanyadik napja tartózkodhatunk itt, nem tudtam mióta voltam eszméletlen...túl sokminden történt. Fel kellett állnom, de előbb fel kellett ülnöm. Megkapaszkodtam az aljnövényzetben, és rettentő nehézkesen felhúztam magam. A halántékomon lévő seb lüktetett, és élesen belémsajdult a fájdalom. Felszisszentem. Fáj. Mellesleg szédülni kezdtem, holott még fel sem álltam. Erősebben kapaszkodtam, és sűrűn pislogtam hogy nehogy elájuljak. Amikor elmúlt, megpróbáltam összeszedni magam. Kimeresztettem a szemem hogy hozzászokjak a sötéthez, de rettentő kevés idő telt el és a köd még mindig sűrű volt, átláthatatlan. Kimerült voltam, gyenge és mindenekelőtt, védtelen. Nem mintha ezek után féltem volna a haláltól, de most még nem halhatok meg, meg kell mentenem Klaraékat. Mögöttem hirtelen megzörrent egy bokor. A reflexeim ha működtek volna, rögtön megfordultam volna, de csak a szemem kúszott a sarokba, a megfordulásom egy csiga tempójához hasonlított. Mire megérkeztem abba a pozícióba, ahonnan esetleg megláthattam volna mi a hang forrása, már másik helyen zizegtek a levelek. Inkább a fejem kapdostam. Félelmet nem éreztem, szóval most szabad préda voltam, mert harcolni nem tudtam. A legaggasztóbb tény pedig az volt, hogy még nem vagyunk a vízesés felett. Vagyunk!? Ó...jelenleg csak magamról tudok életjelet, Ren eltűnt. Vagyis csak azt hittem....

Valami hirtelen hátulról megragadott, a meglepődöttségtől elfelejtettem levegőt venni, sőt azt hiszem, a szivem is kihagyott egy ütemet. Felhúzott, és az ölébe vett, majd rohanni kezdett...velem. Önkéntelenül is a nyakába kapaszkodtam, és behúztam a fejem. Tudtam hogy ő az, de nem tudtam mi elől menekülünk. Hirtelen bal kanyar, és majdnem kirepültem az öléből. A következő ilyennél meg is történt. Repültem, majd még csúsztam fél métert és összekucorodva megálltam. Ren feltápászkodott, vélhetően elcsúszott, majd odarohant hozzám, én pedig remegve emeltem fel a fejem, hogy rá tudjak nézni. Megragadta a kezem hogy felhúzzon de én kirántottam és elfordítottam a fejem. 

-Nem tudok tovább menni...-nyöszörögtem rekedtes hangon. Mióta feleszméltem, most hallom először a saját hangom. Meg kellett köszörülnöm a torkom hogy normálisabban tudjak beszélni. Ren megcsóválta a fejét. 

-Nem tudunk itt maradni. Jönnöd kell-erősködött, de nem türelmetlenül. Csak rá hagyatkozhatok ha megakarom menni Klaraékat. De nem tudok felállni...csoda hogy ülve meg tudok maradni. A remegésem felerősödött és a karom libabőrös lett. Most vettem észre hogy teljesen katasztrofális képet mutathatok. A ruhám szakadt, a hajam kócos, és a bőröm pedig itt-ott zöld és lila foltos, koszos, véres... Rettentő, mintha a második világháborúból érkeztem volna. Aztán éreztem hogy megfagyok...Hihetetlen hogy le tud hűlni a levegő ilyenkor, mellesleg most fedeztem fel, hogy a kósza tincseim a homlokomra tapadnak, ami csupa verejték. Az izgalomtól van? Ren látta hogy fázok ezért megdörgölte a két karomat, ahogy elém térdelt. Értetlenül meredtem rá. 

-Hova mehetnénk?-ennyit tudtam kiküszködni magamból, ahogy a sírás marcangolta a torkomat. Ilyen állapotba ugyanis nem mászhatok sziklát sem semmit hogy a vízesések fölé jussak, ráadásul csak ott lehetnénk többé kevésbé biztonságba. Itt pedig megtalálnak minket az Árnyak szüleményei, a biztos halál. Dehát ezt Ren is tudja...

-Találtam egy barlangot...ha tovább megyünk benne, van egy zöldfal, ahol könnyedén feljuthatunk a vízesés fölé, onnan sima pálya visszatalálni a faluba én fel is mentem egy darabig! Adne, kérlek bízz bennem!-mondta a szemeimbe nézve. Ez a mondat...annyira szíven ütött. Annyi kérdésem lett hirtelen hogy meg kellett fognom a fejem. Majd amikor lenyugodtam, megcsóváltam és szomorúan néztem Renre. 

-Nem megy...nem tudok felállni. Mellesleg, ilyen állapotba ha megtámad minket bármi is, védekezni sem tudok...púp vagyok a hátadon csak, főleg ha cipelned kell. Viszont hülyeség azt mondanom hogy hagyj itt...úgysem..-úgy éreztem nem tudok többet mondani, de nem emiatt maradtam csöndbe. Valami lágy ért az ajkaimhoz. Ren ujja. Rám mosolygott. Azt hittem megint csók lesz, de szerencsére nem. Tudta a tisztes távolságot, de nem takarta az érzelmeit. Felsóhajtottam és megadóan lehunytam a szemem és eltoltam az ujját.-Milyen mesze van az a barlang?-kérdeztem rásandítva. Elégedetten mosolygott.

-Ha megpróbálsz felállni, vagy járni esetleg odajuthatunk anélkül hogy...-Rent félbeszakította, valami morgás szerű hang. Meghűlt bennem a vér. Erőt kellett gyűjtenem, sürgősen. Megkapaszkodtam Ren vállában és suttogtam.

-Segíts felállni, akkor minden oké lesz...-mondtam viszonylag magabiztosan és az ijesztő az volt, hogy ezt tényleg így is gondoltam.  Minden oké lesz...úgy érzem dolgozik a tudatalattim. A lelkem mégis azt súgta, hogy nem vagyok rá képes. Rettentően gyenge voltam. Ekkor meghallottam azt a berregést. Zavarodottan pislogtam Renre aki azt nézte hogy tudna rendesen megfogni és felhúzni. Mégegy berregés, és egy éles szúrás a karomban. Felkiáltottam és összerogytam. Mégegy. És megint. A berregés a kolibrikre emlékeztetett, de a támadás nem fért hozzájuk. Mégis valami azt súgta nekem, hogy ők azok. Mikor végre kinyitottam a szemem láttam, hogy a kolibrik hosszú csőrüket a karomba szúrják, majd élettelenül hullanak a földre, s elvesztik fényüket. Minden egyes szúrásnál fájdalmasan ordítottam, de ugyanakkor éreztem az energiát ami szétáramlik bennem. Ezek...nekem adják az erejüket! Az én kis őrangyalaim... Szomorúan néztem a lehulló élettelen madarakra. Nem értettem hogy kerülnek ide, hiszen azt mondta Ren, hogy ők csak a vízesésnél élnek. Most pedig nem abba a körzetbe voltunk. Lehet hogy utolsó erejükkel engem akarnak támogatni, és a halálba rohannak. De ez csak egy üres gondoaltmenet, majd ha biztonságba leszünk, megkérdezem Rent. Lassan már nem jajongtam, apró pici szúnyogcsípések hatását keltette bennem minden egyes szúrás, mire az utolsó fénymadár is lehullott élettelenül a lábaim elé. Pusztítónak és energiabombának éreztem magam egyszerre. Nem szoktam még meg azt, hogy ennyire intenzíven érzem magamban az áramló, kitörni készülő energiát. Sötétség volt, de valahogy, mégis mindent ragyogónak láttam magam körül. Renre pillantottam, aki értetlenül meredt rám. Nem. Meglepődöttség tükröződött az arcán, csak én kezeltem értetlenkedésnek.

-Te...-elcsuklott a hangja, láttam hogy nagyot nyel. -...ragyogsz..-bökte ki én meg csak elmosolyodtam, de ekkor Rent egyszerűen eltaszította valami. A srác a földre zuhant, és egy pillanatra azt hittem megállt benne az élet folyama. Ijedten néztem körbe és dühvel. Mivel lehet dolgom? Éreztem az erőt magamban, hogyha még egyszer hozzányúlna Renhez, képes vagyok elpusztítani. Odaléptem Renhez és kitapintottam a pulzusát. Még élt. Felmorogtam, mert éreztem hogy lassan ver a szíve. A düh kezdett lávához hasonlítani a bennsőmben, ami épp kitörni készül, megszüntetve mindazt ami útjába áll. Megmozdult valami mögöttem, és én hihetetlen sebességgel fordultam meg. Valami mozgott, folyékonyan, mint amikor a lobogó tűz fölött elnéz az ember és látja ami mögötte van, csak egy kicsit...folyékonyan, torzan. Ez is olyan volt. Arra számítottam, hogy testet ölt, de nem tette. Mély hangon szólalt meg.

-Ejnye kislány, rossz útra tévedtél...-morogta. Eltűnt és közvetlen a hátam mögül éreztem a suttogást. Mintha éreztem volna a lehelletét a tarkómon.-Ki kéne ebből maradnod...csúnya vége lenne...kár érted...-morogta majd hirtelen elém rebbent és valami jéghideget éreztem lefolyni az arcomon...akár a lóbalzsam, vagy a jégzselé. Vélhetően, annak a valaminek az ujja.-..szép kis példány vagy, habár azok közé tartozol...-ezt olyan megvetéssel mondta, hogy azt hittem a szívem kiesik a helyéről és legördül a lábam elé.

-Mi vagy te?-kérdeztem reszelős hangon. Több most nem érdekelt, nem válaszoltam a mondanivalójára. Szúrós szemmel méregettem az átlátszó anyagot ami előttem lebegett. (vélhetően lebegett.) Erre csak mintha egy keserű envetést hallatott volna.

-Nem tudod?-ismét nagyon közel éreztem magamhoz, és a düh kezdett még jobban forrni bennem. Percek kérdése és...-Jaj kislány!-kacagott fel gúnyosan.-Azt hiszed oly könnyedén elpusztíthatsz egy hozzám hasonlót? Naiv -tette hozzá hörögve és ismét a tarkómon éreztem a jéghideget, mintha közelebb húzott volna magához, de nem engedtem. -És engedetlen..-ez volt az utolsó. Erős taszítást éreztem a mellkasomban, ami kipréselte belőlem a nemrég összegyűjtött levegőt. Halk nyekkenéssel puffantam le a murvára és lihegtem. Mint aki most futotta le a maratont. De a perzselő energia még tombolt az ereimben, csak arra várt hogy kiszabaduljon. De nem tudtam hogy kell...varázsolni. Erre megint kacagás.
-Még egyszer kérlek, ne legyél naiv! EMBER vagy és szenny! Csoda hogy még életben van a nyamvadt kis fajtád!-morgott és megint éreztem, hogy közelebb folyik hozzám.

-Olvsol a gondolataimban te szemét!-fröcsögtem oda neki. Köptem is, de vélhetően nem érintette mélyen, mert már nem éreztem azt, hogy közel van. A jéghideg valami a két csuklómra fodrozódott és hátrarántotta a kezeimet. Felsikítottam. Ha nem teszek valamit, kitöri a kezeimet.-Hagyd abba! Eressz!-kiabáltam. A naiv embergondolkodásmód...mintha ez megváltaná az ő akaratát. Nem, cselekednem kellett. A vulkán már a kitöréshez készült, és nem akadékoskodtam tovább. Egy kiáltással engedtem szabadjára mindent ami bennem volt. Éreztem hogy valami körülölel, és felforrósítja a bőröm. Olyan volt, minthogyha fényáradat venne körül és egy hatalmasat robbana, mint egy meteorit, ami becsapódik a földbe. A jéghideg cucc lemállt a csuklóimról, és szabadulhattam. Éreztem hogy nem fogyott ki az erőm. Mennyi lehet még? A folyékony anyag még ott lebegett, de mintha...vibrált volna.

-Tee....-sziszegte és közeledett felém.

-Állj!-mordultam felé és éreztem, hogy a tenyeremen ősszegyűlik a forróság. -Megöllek ha egy tapodtat is közelebb lépsz felém!-mostmár nagyon felhergelt. Rent éreztem magam mögött megmoccanni. Ismét a kacaj.

-Kevés az erőd velem szemben, kölyök. Ha le akarsz győzni több kell!-bökte megvetve. Oldalra billentettem a fejem.

-Mi vagy te?-kérdeztem ugyanolyan hangsúlyban mint ő. Hamár ő lenéz engem, nem érdemel többet. Nem felelt. A folyékony anyag, ide-oda lebegett a szemem előtt. Készül valamire futott át egy kósza gondolat zűrzavaros elmémen. -Így állunk? Nem válaszolsz ha kérdeznek? -morogtam felé, de ismét csend. Ekkor megint a közelét éreztem, kezdte bevonni a testem a jéghideg anyag. 

-Erre többé nem lesz problémád te kis piszok!-súgta gúnnyal a hangjában. Gyengültem, éreztem hogy meg fog ölni. Még nem teheti meg! Még nem. A hátam mögül Ren kiáltását hallottam. Odakaptam volna a fejem, de a mozdulat éles késként hasította át a fejem, és úgy döntöttem, nem moccanok. A kínzás alábbhagyott. 

-Elég!-hallottam a sikításomat, aztán már csak a füst maradt a robaj után, én pedig térdre estem, s hagytam hogy a füst körbeszője a tüdőmet. Deja vu.