ENSTORYM.FREEWB.HU

 

Dühösen vágtam magam elé a levegőben, miközben káromkodtam. Ren nyugtatni próbált és a mögöttünk lévő fa rakás felé fordított és bíztatott hogy próbálgassam még, biztos sikerülni fog. De nem jött össze. Sehogy sem akart kipattanni az a szikra, ami elvileg bennem lakozott. Már a sírás folytogatta a torkomat, és engedtem: térdre rogytam, és a két kezem közé fogtam az arcom, de nem jöttek a könnyek. Renier végig simított a hátamon majd elém telepedett és széthúzta a kezeimet. Rápillantottam. Megnyugtatóan mosolygott. Önmaga lett, sőt még jobb is annál, mióta megcsókoltam. Nehezteltem magamra emiatt, mert úgy éreztem kihasználom. Ami részben igaz is volt. Sajnos. Lehet, hogyha nem ilyen helyzetben lettem volna, sokkal jobban vágyódnék utána, és hagytam volna hogy elcsábítson, de itt most nem lehetett. Vonzott magához, de próbáltam ellenkezni. Ahányszor ő próbált meg megcsókolni elhúzódtam, is igyekeztem azon, hogy úgy tűnjön, észre sem vettem, hogy meg akart volna csókolni. Nehéz volt, mert vágytam ajkainak az érintésére, jól is nézett ki, és mindenek előtt, szeretett. Már amennyire észre vettem, próbált mindig a kedvemben járni. De nem akartam engedni neki. Nem szórakozásból csinálom amit csinálok. Meg kell mentenem a testvéremet, és Klaraékat. Ren végigsimított az arcomon, így visza kellett térnem az elmélkedésből a valóságba. 

-Utoljára-mondta halkan, majd hozzátette: -A kedvemért-halványan elmosolyodott, azt hitte hogy nagyon nagyon fontos nekem. Ez részben igaz is, de lehet nem úgy ahogy ő szeretné. Bólintottam, majd felálltam. -Próbáld meg felidézni azokat az érzelmeket, amiket akkor éreztél, amikor az Árny rád támadt te meg....szétrobbantottad-mondta visszatartva a nevetését. Egy halvány mosolyra tőlem is futotta. 

-Ez nem a vicc helye, Ren-komorodtam el. Ren megbánó arcot vágott, pedig normál esetben tovább kellett volna hogy hergeljen, ha azt akarja, hogy tényleg szikra pattanjon ki belőlem. Inkább hátat fordítottam neki, és a farakásra összpontosítottam. Kifújtam a levegőt, és lehunytam a szememet. Gyűlöltem felidézni, de muszáj volt, megint. Egyre jobban próbáltam dühíteni magam, teljes mértékben elképzeltem magam a murván, ahol az a folyékony füst ott lebeg előttem eltorzítva a látképet előttem. A fülembe suttog a vesztemről. Felforrt a vérem én pedig kifújtam a levegőt. Felpattantak a szemeim és kiáltottam. -Elég!-rikkantottam és ekkor az ujjaim végéből egy szikra lepattant és a farakásra zuhant. Elkezdett parázslani. Mélabús volt, és gyenge, de én csináltam. Ekkor jöttem rá, hogy a barlangban vagyok, és a szitu csak a múlt volt. Ren a vállamra tette a kezét, de lesöpörtem és felé fordultam. 

-Nem tűzzel öltem meg!-mordultam rá.-Hiszen te mondtad: szétrobbantottam-fordultam az éledő tűz felé. A számat vigyorra húztam. Megint éreztem az erőt a tüdőmben, mint egy buborék, tágult és tágult, mintha ki akarna pukkanni, de ez rajtam áll. Engedtem a csábításnak és a tűzre fújtam. Az fellobbant és hatalmas lánggal égett tovább. Tágra nyíltak szemeim, és a szívem kihagyott egy ütemet. Hátráltam, de Rennek ütköztem. Átkarolt és a fülembe pisszegett. Megremegtem majd elhúzódtam tőle és a hajamba túrtam. Végighúztam az ujjaimat a középhosszú szálaim között. Aranybarna hajam kuszán hullt alá. Mióta nem fésülködhettem? Sóhajtottam. Megfordultam és Renre mordultam.-Mindegy...sikerült-odébb mentem és leültem a tűz mellé. Én csináltam! Én! Nem tudtam elhinni. Sóhajtottam, és úgy éreztem csalódott képet vágok. Ren mellém telepedett és átkarolt. Most hagytam hogy közelebb húzzon magához. 

-Dehát sikerült Adne, örülhetnél! Ehelyett úgy teszel, mintha tragédia történt volna...néha nem értelek. -motyogta, miközben egyik tincsemmel kezdett játszani, kirántottam a kezéből. 

-Ren, lehet hogy örülnöm kéne, de nem! A barátaimhoz kellene mennem, ehelyett itt üldögélek! Mostmár kész vagyok, mehetünk! Mire várunk még?-fakadtam ki. Düh lángja lobbant bennem, amint érezni kezdtem a tehetetlengéset, a szeretteim iránt. 

-Nyugodj meg, megyünk. De a varázserőd a barátaidra is veszélyt jelent ha nem tanulod meg uralni-mondta. Megforgattam a szemeimet. Kezdett idegesíteni ez a nyugalom, ami egyre inkább hergelt.

-Mindig van valami kifogás. Mégis hogy jelentene veszélyt? Meddig is kellett küszködnöm hogy pattanjon egy szikra is?-bosszankodtam. 

-De utána rögtön hatalmassá alkottad! -vágott vissza. Azt tényleg tudatalatt csináltam. De jobb, ha erről Ren nem tud. Elhagyná a fejét.

-Igen, mert már irányítani akartam-feleltem kapásból. Ezt megnyertem. Ren nem tud visszavágni. De elhúzta a száját. Csalódnom kellene? 

-Lehet hogy úgy érzed...de az erő veszélyes ajándék-mondta sejtelmesen. Szerintem még filozofált volna rajta, bár ami azt illeti, a gondolat, bevésődött az agyamba. Veszélyes ajándék, ahogy Ren mondta. Érdekes szófordulat. Elgondolkodtató. De most nem volt időm erre. A barlang bejáratánál, hirtelen, valami ficergés hallatszódott. Először azt hittem, hallucinálok, de egyre intenzívebben hallottam a zajt. A forrás felé pillantottam. A vész villogóm tűzpirosan égett az elmémben, de ahogy észrevettem, nem csak én érzékeltem a hangokat negatívumként. Ren egy bot után nyúlt ujjaival, majd megragadta. Úgy tűnt, nem akart feltűnést kelteni. El is hiszem. Ren izmai megfeszültek, hogy készen legyen, ha támadásról lenne szó. Éreztem, hogy a szívem kiesik a megszokott ritmusból, egyre hevesebben ver, és uralkodni kezd rajtam az idegesség. Ekkor láttam meg: folyékony, sistergő lények közeledtek lassan felénk. Pihegtem, mohón kapkodtam levegő után. A tűz, amit lángra lobbantottam, egy szempillantás alatt kialudt. De nem az én hangulathullámomtól. Az Árnyak elszívták. Vajon belőlem is ilyen könnyen ki tudnák szívni az energiát? Ha igen, mondjuk valószínűleg már rég megtették volna. Le kellett nyugodnom, össze kellett szednem magam, mert a lények, egyre gyorsabb tempóban közelítettek felénk. Nem éreztem magam harcra késznek, elhagyott minden önbizalmam, kiáltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Egy dolog vibrált a lelkemben, még pedig az, hogy futnunk kell. Még mielőtt elég közel értek volna az Árnyak, a lábaim engedelmeskedtek a parancsnak, és útközben Ren karját megragadva, magam után vonszolva rohantam a barlang belsejébe. Nagy erővel csapódtam, valami puha és nedves anyagba. A zöld falnál voltunk, ami jelen pillanatban, az egyetlen esélyünk volt a menekülésre. Azonban, ezeket az undorító lényeket, amik a nyomunkban voltak, nem vihettük magunkkal. Pláne, hogy gyorsabban beértek minket, mint gondoltam. Sziszegő hangjuk kába visszhangot vert a teremben, ahol voltunk.

-Nem menekülsz-ismételgették, akár a robotok. Aggodalom és düh kavargott bennem. Próbáltam védekezni, nem beengedni a gondolataimba a szavaikat. Éreztem hogy fő a testem, ahogy áramlik bennem az erő. Az egyik, váratlanül szét pukkant. Meglepetten néztem a maradvány irányába. Én lettem volna? Úgy néz ki, tudatalatt tettem. A maradék három, figyelembe sem véve társuk elvesztését, szakadatlanul jöttek közelebb hozzám. Továbbra is sziszegték a mondataikat, amiket sikerült egyre jobban kizárnom a tudatomból. Tombolt a vérem az ereimben, éreztem, elönt a forróság. Az égető buborék pedig, egyre csak nőtt a tüdőm környékén. Éreztem, nem sok kell, hogy kitörjön belőlem a vulkán. Félrelöktem Rent, és rátámadtam az egyik Árnyra. Rossz ötlet volt. A folyékony massza közrefogta végtagjaimat, és rángatni kezdett. Nem akartam, minden energiámmal küzdöttem, és az erő feltörni készült belőlem. A tenyerem felizzott, és lassan végigkúszott a tagjaimon, ahol az anyag hozzám ért. Vérfagyasztó visítás hasította ketté a levegőt, de lefolyt rólam. Levegő után kapkodtam, amint újra szabad lettem, de az Árny újabb húzásra készült, ám ekkor egy kő repült felé, azonban, csak lazán át esett rajta. A lény harsányan kacagott, és gúnyosan megjegyezte:

-Renier, ezt azért nem vártuk tőled- engem figyelmen kívül hagyott, és az összes a fiú felé indult. Kétségbe estem, az agyam kattogott, ahogy a megoldást kereste. A buborék már feszített, ki kellett engednem, bár nem tudtam, mi fog történni. Engedtem a szorításon, az energia felszínre tört, méghozzá tűzlabdák képében, ahogy a mellkasomból repülnek kifelé, Ren támadói felé. Amint az egyiket eltaláltam, az lángra lobbant, és egy marék hamu maradt utána. Csak azt vettem már észre, hogy elégedett vigyor helyett, kimerülten zihálok, mert az erő kifejtése, fárasztóbb feladat volt, mint hittem és a tűzlabdák is meglepetésként hatottak. Valami tinta paca szerű röpült felém, amikor észbe kaptam, s szerencsére időben elhajoltam. Sajnos nem volt elég időm ahhoz, hogy felfogjam, már jön is egy következő, ami elkapta a karomat, és a barlang falához szegezett. Hiába erőlködtem, az anyag nem engedett, masszívan tartott a jobb karomnál fogva. Az Árnyak felé fordultam, és ismét próbálkoztam a tűzlabdákkal, de már csak apró lángnyelvek jöttek, és még vissza is fordultak felém, ahogy a lények hárítottak. Égetett, ahol a saját varázslatom talált el. A szemem sarkában láttam, ahogy Ren eszméletlenül hever a földön. Egyre dühösebb lettem, megint. Két Árny jött felém, és az egyik már egyenesen a falhoz szorított, és a nyakamra csavarodott. Gunyoros hangja, sértette a fülemet.

-Azt hitted könnyen megy mi?-morogta. A lehető legőszintébben reagáltm, ahogy a nyál kirepül a számból, egyenesen a folyékony dologra tapadva. Átlátszó testén, egész érdekesen festett a fehér nyál. Kinevetett. Próbáltam szabadulni, de bilincsem szorosabbá vált. Ekkor hirtelen elengedett a fal, és az Árny a földre lökött. A fejem, hangosan koppant a hideg talajon. Forgott a világ, és csak arra eszméltem, hogy valami rettenetesen fáj. Az Árny felemelt, és ahogy hozzám ért, az érintés helyén olyan érzésem támadt, mintha valami sav kezdené marni a bőröm. Próbálkoztam a tűzlabdákkal, de csak apró szikrák lettek. Ismét a nevetés. Nem láttam, éreztem a jelenlétét, hallottam, amint közel hajolva dörmög valamit, de nem értettem. A fájdalommal foglalkoztam, ami lassan felemésztett, én pedig gyengültem. 

-Nem tettem ellenetek semmit....amíg ti nem támadtatok...rám-hörögtem nehézkesen, ahogy már idegesíteni kezdett, a szűnni nem akaró beszéde, amiből nem értettem semmit. A fájdalom terjedt, egyre inkább marcangolt. Össze szorítottam a fogaimat. Fájt a beszéd, de mintha a fájdalom hirtelen megszűnt volna. Egy pillanat volt csak, és ismét éreztem. A váratlan érzéstől fájdalmasan ordítottam, és éreztem, amint minden tagom görcsbe rándul.

-Kiválasztott...azóta vagy a gond! Mielőtt bármit is tettél volna, el kellett volna puszítanunk! -lihegte a fülembe. Úgy éreztem megfulladok bűzös lehelletétől. Arra gondoltam, hogy vajon Ren is ugyanerre a sorsra jutott volna, ha ő lett volna a Kiválasztott? A pillantásom, a zöld falra esett, arra vágytam, hogy a falból ágak nyúljanak ki, és megragadják ezt a valamit, ami béklyóba zárta a testem, és a lelkem. Egy másodperc sem telt el, és egy vaskos gally elragadta rólam. Meglepődtem, hiszen a kavics, amivel Ren próbálkozott, átesett rajta, az ág pedig elkapta! Méghozzá nem csak elkapta, hanem a zöld fal egyenesen bekebelezte. Egy megmenekült, de nem folytatta a harcot, aminek nagyon örültem. Fáradtan estem össze, éreztem, ahogy lassan szivárog belém az éltető oxigén. Ekkor eszembe jutott a fiú. Valamiért, felelősnek éreztem magam iránta. Megpróbáltam felé kúszni, de minden mozdulat fájt, kiáltottam, de nem használt. Zihálva estem mellé. Pihennem kellett, a következő mozdulatsorig. Amikor sikerült felkönyökölnöm, próbáltam megsimogatni az arcát. Ujjaim és egész testem remegett, de lassan, sikerült. Kisöpörtem néhány barna tincset, verejtékes homlokából.

-Kérlek...ébredj fel...-mondtam nehezen, de úgy éreztem, alig van levegőm, ezért erőtlenül elterültem mellette és ittam magamba a levegőt. Nem lehet itt vége, itt még nem! Lüktetett a fejem, izzadtam, és fájt a lélegzés, de nem értem rá a fájdalmaimmal foglalkozni, mert ekkor Ren megmozdult mellettem. Próbáltam arra fordulni, de csak a szemeimmel tudtam odapillantani.

-Adne...-nyekeregte. Arra akartam nézni, tudatni akartam, hogy itt vagyok, segítek. Bár ha most nem is tudok. Végül azonban, sikerült arra fordítani a fejem. Éber barna szemei, megnyugtattak.

-Élsz-nyögtem, és próbáltam mosolyogni, de csak egy egy grimaszra futotta. Ren megfogta a kezem, és megszorongatta. Felszisszentem, és elvettem a kezem. Aztán halkan mormogtam.-Nem jutunk fel...-abban sem voltam biztos, hogy hallotta, ami éppen nem lett volna rossz, de nem sokáig tartott a reményem.

-Ezt meg sem hallottam, jó? Figyelj ide, minden rendben lesz. Amit velem tettek, csak kábítás volt, hogy ne legyek gond, a kivégzésedben. Rosszul számoltak, de benned éppen elég kárt tettek. -sokkal könnyedebben beszélt, és megdörzsölte a szemeit, majd felült. Nagyon irigyeltem ezért.

-Meggyógyulok?-kérdeztem elhaló hangon, reménytelenül, ahogy láttam a fiúban az erőt. Ő csak gyengéden mosolygott.

-Gyorsabban mint hinnéd-biztatva megsimogatta az arcom, de még ez is sajgó nyomot hagyott maga után. A tudat, hogy azt hiszi szeretem, mégis olyan jól esett, hogy hozzám ér, hogy van, aki törődik velem ilyen helyzetben. Meg is halnék, ha nem lenne most itt.

-Hogy mozdítottam meg a falat?-tört felszínre belőlem egy kérdés, ami érhtetetlen volt számomra, lényegében a megmenekülésünk oka. -Én voltam egyáltalán? Mert ha igen, ez furcsa, mert eddig azt hittem csak tűzzel és levegővel vagyok képes bánni...-motyogtam és ekkor Ren is elgondolkodott. Hirtelen, elég sokmindent tudtam mondani, és ez halvány boldogsággal öntött el, bár fájt, valahogy most nem törődtem vele. Ren kis csönd után végre megszólalt, de nem mondott túl sokat.

-Én is azt hittem...de most pihenj, egylőre fel kell épülnöd- jelentette ki, engem pedig nem érdekelt, pihenni akartam. Nem szólaltam meg, csak lassan szuszogtam. Ez pedig lassan ugyan, de álomba ringatott, ami könnyített sajgó végtagjaimon.

***

 

Amikor felébredtem, lobogott a tűz, a sebeimen pedig ugyanolyan levelek pihentek, mint amikor a pók sebzett meg és Ren utána ellátott. Bizonyára aludhattam pár órát... Elmosolyodtam, jól esett a gondoskodás. Megpróbáltam felülni, de az izmaim még nem voltak a helyükön. Felmordultam. Vártam hogy Ren megjelenjen. Nemsokára jött, és valami tálkában hozott vizet. Mohón inni kezdtem, már nem is tudom mióta nem ment le folyadék a torkomon. 

-Köszönöm-pillantottam rá hálásan, mire ő egy puszit nyomott a homlokomra. Fájdalmasan nyekkentem egyet, mire mondott valami bocsánatot. De nem azért mert zavart, hanem mert váratlanul ért, és még szokatlan volt bármiféle érintés is. Szemeim idegesen rángatóztak, attól féltem hogy hirtelen mégtöbb Árny jelenik meg. Az aggódás ismét felébredt bennem.

-Sietnünk kell...egy elmenekült, és lehet hogy hoz erősítést. Le vagyok gyengülve...könnyű célpont vagyok-vontam le következtetést. Mostmár egyre jobban ment a beszéd, és a víz hatására, kezdtem úgy érezni, hogy tagjaimba kezd visszatérni az élet. Fel akartam állni, most hogy lassan sikerült ülő helyzetbe vergődni magam. Ren viszont visszatolt. Felmorrantam, azért ez már túlzás.

-Nyugi már, csak lassan, az Árnyak most egy darabig nem jönnek vissza, mire visszajönnének, mi meg már fennt leszünk-mondta magabiztosan, de én csak szúrósan pillantottam rá. Miért ne jönnének vissza? Hogyhogy nem használják ki ezt az állapotomat? De most nem én voltam tuti erőben, így muszáj volt hallgatnom Renre. Kiszolgáltatott voltam, és ez eléggé idegesített. Fel akartam állni, dologra indulni. Ami pedig leginkább aggasztott, hogy nem az vezérelt, hogy erős vagyok, hanem a félelem. Féltem attól, hogy elkések, és attól, hogy az Árnyak visszatérnek. Sóhajtottam, és megint belekortyoltam a vízbe. Kezdtem erőre kapni, ami remek érzéssel töltött el. Ren csak a tüzet igazgatta, nem nézett rám. Figyeltem néma mozdulatait, olykor megfeszülő izmait. Áruló vagy...visszhangzott az önbírálat a fejemben. Végignéztem Ren testtartásán. Szakadt volt a nadrágja. Volt rajta egy póló, de már az is szakadozott. Az én ruhámról már ne is beszéljünk... Ren testtartása figyelemre méltó volt, nem volt görbe, mint általában a fiúké, hanem úgy mozgott, mint akinek tekintélye van. Olyan volt, mint egy nemes. Egy vezér. Kellemes illata volt, élvezettel szívtam magamba. Gyöngéd pillantásokkal méregettem. Érett volt, és csodálatos. Én pedig ki akarom használni. Kétség kívül egy dög vagyok. De tényleg csak ki akarom használni? Nem csak el akarom hitetni magammal, hogy nem akarok tőle semmit? Hogy ne fájjon annyira az elválás? Ha hazatérek-e egyáltalán valaha...az is lehet itt ragadok örökre. Összeszorult a szívem, ahogy a szüleimre gondolok, a szobámra, a barátaimra. Ha nem térek vissza, és ha Klaraék sem? Két család lesz gyászban. Nem akartam ezt, és úgy éreztem könnyek gyűlnek a szemeimbe, de nem akartam szabad útra engedni őket. Lenyeltem a bánatot, és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy itt és most mi a feladatom, mit kell itt megtennem. A célomra, a saját célomra. Szomorúan pillantottam a fiúra, aki talán még az életét is feláldozta volna értem. De hiszen nem is ismert. Elmosolyodtam. Egy pillanatra, akartam még egy kis normális életet élni. Nem hittem, hogy minden vissza állhat már a normálisra. Szóra nyitottam a számat, de még nem is tudtam mit akarok valójában. Normális visszhangzott a fejemben. Úgy gondoltam felteszek egy általános kérdést.

-Mi a kedvenc színed?-mondtam halkan, attól féltem, hogy nem is hallotta meg. Értetlenül fordult felém és kis híján elnevette magát.

-Ez meg milyen kérdés?-pillantott rám félrefordítva a fejét, majd egész testével felém fordult.

-Amilyennek hangzott. Nem volt egyértelmű?-billentettem oldalra én is a fejem. 

-Hát...-megköszörülte a torkát-Nálunk ilyemit nem gyakran kérdeznek-magyarázkodott, és megvakarta a tarkóját.

-Én mégis megkérdezem-erősködtem. Normális beszélgetést akarok. Megadóan sóhajtott, majd a távolba meredt. 

-Hát...azt hiszem a piros-mondta. Nagyot néztem. Mindig is azt hallottam, sok fiúnak a kedvence, de akiket legtöbbször megkérdeztem, azoknak nem szerepelt a kedvenc színei között. 

-Miért?-ez volt a következő kérdésem. Szerettem hallgatni, amikor valaki megindokolja miért a választott szín a kedvence. Mindig elképzeltem a dolgokat, amiket említettek, és valahogy lenyugtatott. Ren nem sóhajtott, hanem elmosolyodott. Belefogott.

-Mert számomra az erőt jelképezi. A tűz, a naplemente vörössége, olyan dolgok, amik kifejtik az erejüket. A naplemente végén, mintha a nap jelezné, hogy őt nem lehet elfelejteni. A tűzben a piros szín szerintem a halhatatlanságát jelképezi. Csodálatos szín. Amikor megpörköli a nap a bőrt, az is piros lesz, számomra azt jelenti, hogy nem adja magát olyan könnyen. Az arcok, amikor kipirosodnak a hőtől, a lányok, amikor elpirulnak a bókoktól. Édes és erős szín- magyarázta, bár a fogalmazó képessége nem volt a legcsodálatra méltóbb, mégis jó volt hallgatni. 

-Valóban-mosolyogtam. Ekkor ismét megszólalt.

-És neked?-kérdezte meg. Hirtelen, váratlanul ért a kérdés. Még sosem gondolkodtam el rajta, sosem kérdezte meg senki. Elmerengtem. 

-Azt hiszem, a kék-mondtam. - Amikor az égre nézek, mindig kékség fogad. Számomra a végtelent jelenti, azt hogy mi csak egy kicsi vagyunk a hatalmasban. Egy kis kék bolygó a nagy sötétkék világűrben. Elképesztő érzés-mondtam és azt hiszem, tényleg ez volt benne a lenyűgöző. 

-A végtelen-ismételte Ren. Ekkor vettem észre hogy közelebb jött hozzám. Ujjait az állam alá tette, és felemelte a fejem. -Ezt látom a szemeidben. Végtelen körforgást, egy örök űrt-mondta. Megesküdtem volna, hogy soha senkitől nem hallottam még ehhez foghatót. Nagy levegőt vettem, észre sem vettem hogy vissza tartottam. 

-Ren...-kezdtem.-Nekem még...-elcsuklott a hangom. Sikeresen rá vettem magam, hogy ránézzek, egyenesen mély barna szemeibe.-...na mindegy..-nyögtem ki zavartan. Kifulladtam, amint visszatartottam mondandómat. Lihegni kezdtem, fullasztó volt a közelsége. Forróság öntött el. Éreztem hogy közelebb fészkeli magát. Kiolvastam a mozdulataiból hogy meg akar csókolni. Amikor közelebb hajolt hogy megtegye, sikerült összeszednem az erőm és két karomat a mellkasára tettem, és minden izmomat megfeszítve eltoltam magamtól. Felmorrant.

-Ne...kérlek-nyögtem fáradtan és elfordítottam a fejem.-Ne felejtsd el, dolgunk van-motyogtam majd rápillantottam, sajnálkozó volt a tekintetem, és nem tudtam el hinni. Sajnáltam hogy nem csókolt meg. De úgy éreztem, nem szabad. Ren lemondóan sóhajtott, majd odébb húzódott. 

-Azt hiszem...értelek-mondta nehézkesen. Elég nehezen jöttek ajkainkra a szavak, úgy éreztem. A támadás lefárasztott mind a kettőnket. Megpróbáltam felállni mostmár muszáj volt sikerülnie. Éreztem, kezd visszatérni belém teljesen az élet. Most Ren nem állíthatott meg. Azt mondta, van erre valami lépcsősor, vagyis valami olyasmi. Kezemet a növényekre tettem, beszívtam nedves illatukat, majd végighúzva rajtuk a kezem elindultam. Hagytam, hogy a víz cseppek formájában ott maradjon a kezemen. Amikor elérkeztem a lépcsőhoz hasonlító dologhoz, el sem hittem. A barlang mélyén egy ilyen zöld fal, ami a vízesés fölé vezet. Éreztem Rent a hátam mögött. Ökölbe szorítottam a kezemet, ami a falon volt, a markomba került egy levél. Hideg volt. Felhevült arcomra tapasztottam és megkönnyebülten felsóhajtottam. Energiával töltött el, mintha a föld erejéből táplálkoztam volna. Mostmár jól éreztem magam, és úgy éreztem, ez már látszik rajtam. 

-Készen állsz?-kérdeztem tőle mosollyal az arcomon. Még egy levelet leszedtem és áttöröltem vele a karjaimat, és mégegyszer az arcomat. Eszméletlen érzés volt. Egyre több erővel töltődtem, bár Ren zavartan pillantott rám, vélhetően nem értette.

-Mire? Meg...mit művelsz?-kérdezte értetlenül meredve rám. Magyarázatul, az arcához nyomtam a levelet. Láttam rajta, hogy kellemes érzés tölti el, így gondoltam, megértette.

-Ez...nem rossz-jegyezte meg én meg vigyorogtam, de aztán észbe kaptam, és határozottan szólaltam meg.

-Indulnunk kell. Nem várhatok tovább-jelentettem ki, és tettem egy lépést a lépcsőhöz. Ren, mintha a levéltől jobban érezné magát elindult utánam. Elkezdtünk felkapaszkodni a lépcsőn. Furcsa volt, és lenyűgöző, bár nem sok lépés volt nyugalmas.