ENSTORYM.FREEWB.HU

 

Meghökkenés hulláma verte ki a verítéket a testemen, ahogy húgom, az általam készített jegyzeteket lapozgatta, öntelt mosollyal az arcán. Zihálva vettem a levegőt, és ez az érzés meggátolt a szavak kipréselésében. Cornely összecsapta a füzetet, és elégedetten nézett rám, de amint látta zilált arcom, hátrahőkölt.

-Adne, mi van?- mondta ijedten, de a bennem uralkodó érzelem kezdett átváltani a dühbe. 

-Megmondtam neked, hogy NE nézd meg!- fakadt ki belőlem egy éles hang, habár a végén kicsit megcsuklott. 

-De ezek fantasztikus dolgok! Mi minden van itt! Adne, te annyira tájékozott vagy, olyan jó hogy ennyi mindent me...- nem hagytam, nem hagyhattam, hogy befejezze. Ki kellett találnom valamit, gyorsan, még mielőtt elhiszi, hogy tényleg ilyenek vannak.

-Cornely, mindent félre értesz- jelentettem ki, és nagyon igyekeztem megütni a nyugodt hangnemet.

 -Ezek, csak a fantáziám szüleményei. Semmi közük ehhez a helyhez, oké?- morogtam és elvettem a füzetet. 

-De hát úgy írtad mintha a saját tapasztalataid lennének... - vágott vissza, durcis képet vágva, amitől ismét kezdett felforrni a vérem.
-Értsd meg. Valamivel le kell foglalnom magam. Ezt a módszert találtam, és nem akartam, hogy lássátok. Baromság az egész, értelme sincs. Butaságok sora, amiket nem szeretnék nyilvánosságra hozni. Hogy miért, az az én személyes ügyem - jelentettem ki, és húgom, csalódott arcára néztem. Sarkon fordult és elindult fel a lépcsőn.

- Kezdtem azt hinni van itt valami érdekes... - motyogta az orra alatt, ahogy fellépdelt a lépcsőn. Én is gondoltam szomorúan, de aztán megkönnyebbülten sóhajtottam, és belelapoztam a füzetembe. Tényleg elképesztőek lettek a rajzok, mintha egy kis lexikont tartottam volna a kezemben, képekkel színesítve. Gyorsan becsaptam, és kirohantam a házból, be az erdőbe. Tovább szaladtam a megengedettnél, de nem szabad, hogy bárki tudomást szerezzen a füzetről. Éppen elég volt Cornely. Igyekeztem az agyamba vésni az útvonalat, és úgy cikáztam a fák között. Találtam egy megfelelő barlangot, ahová úgy gondoltam, elrejhetem. Lassítottam, és beléptem, a hűvös helyiségbe. Kicsi volt a bejárat, le kellett hajolnom, hogy beférjek. Kicsi alagúton haladtam, vélhetően senki, és semmi nem használja ezt a barlangot már egy jó ideje. Már mélyen járhattam, amikor mocorgást hallottam. Tévesen feltételeztem, hogy a barlang üres. A füzetet eldugtam egy nagy kő mögé, és sietős léptekkel indultam visszafelé. Szerencsére, félhomály volt, így tudtam, merre kell menni. A mocorgás egyre hangosabbá vált, néha már mintha közelebbről is hallottam volna. Az út végén futni kezdtem, és nagyon megörültem, amikor sikeresen kiértem a barlangból. Lassú kocogásban indultam vissza, szerencsére nem tévedtem el. A falut vettem irányba, ha már Jupiterius beszélni kívánt velem. Az események kavarogtak a fejemben, idegesítő nyomokat hagyva maguk után. 

Beléptem a törzsfő sátrába, de üres volt. Reménykedve pillantottam körbe, hátha Phabet, vagy Ren bújik elő valahonnan. De nem történt ilyen. Körbementem a sátorban. Nem sok minden volt benne, a nagy trónuson kívül. Kötelek, néhány lándzsa, ládák… Csupa unalmas, figyelmet fel nem keltő dolog, amikor hirtelen, mintha azt a nyakéket pillantottam volna meg, amit nekem kellett a ketrecben viselnem. Ismét eszembe jutott, mennyire fájt, és a szívemhez kaptam, görcsbe rándult ujjakkal, amikor a nevemet hallottam a hátam mögül.

- Ariadne!- kiáltott egy nagyméretű ember. –Erre…- morogta felém, és karon ragadott. Hátra akartam nézni, hogy ellenőrizzem, tényleg azt a medált láttam-e, de ekkor egy másik, immáron egy vékonyabb, barátságosabbnak tűnő őr ment mögém, miután pakolászott valamit a dobozok között…a medál környékén. Lemondóan sóhajtottam. Jupiterius az udvaron várt rám.

-Sokáig tartott…- mondta szemrehányóan, mire megforgattam a szemeimet. Milyen udvarias

-Tudja, a nők nem a pontosságról híresek- hoztam fel mentségül, de erre csak harsányan felnevetett, én pedig fapofával néztem rá továbbra is. Intett az őröknek, akik elmentek. Érzelmek kavarogtak bennem, mi lesz most, hogy visszatértem, szenvedésem után, erő nélkül beszélget velem. Nyilván éreztetni fogja, hogy ő a jelentőségteljesebb személy, kettőnk közül, de velem már nem hiteti el. Vissza akartam szerezni az medált: az erőm. Ekkor megszólalt:

-Nagyon figyelmetlen vagy, Ariadne Arkon!- kezdte meg a korholásomat, mert vélhetően, nem csak ennyit akart mondani, és nem hinném, hogy dicsérni szeretne. Félrebillentettem a fejem. Igyekeztem keménynek, szigorúnak tűnni. Magyarázatokat vártam, és ha nem is irányíthattam a beszélgetést, igyekeztem frappáns mondatokat formázni a fejemben. –Viszont a jóslat végre úgy tűnik, teljesedik-tette hozzá halkan. Most, nem tűrtem a hangomat a torkomban tartani.

-Jóslat? – hallottam határozott hangom, ami várta, hogy választ kapjon. Jupiterius rám pillantott, és intett, hogy kövessem. Most nem tűnt morcos, vén bácsinak, aki azt várja, mikor haraphatja le a másik fejét. Annál inkább, békés nagyapónak tűnt, mégis erősnek. Ez meglepett. Bólintottam és követtem. Amíg haladtunk, nem beszélt, csak akkor, amikor meglepetésemre kiértünk a faluból. Ezen a tájékon még nem voltam. Egy sziklaszirten voltunk, és szemeink elé, egy csodálatos táj képe vetődött. Ámultam, és bámultam, a gyönyörtől meg sem tudtam szólalni. Csodálatos tiszta idő volt, a tenger kéklett messze előttünk. A hegyláncok óriásként foglalták körbe, fehér színt vertek vissza, ahogy a nap megvilágította, így vakító érzést kölcsönzött. Mégis, a rajtuk lévő kopár, zöldellő növények, csökkentették ez a hatást. Mekkora lehet ez a hely? Fordult meg fejemben és nem gondoltam volna, hogy ilyen elképesztő. Ami leginkább tetszett, hogy messze a partról, a homok slampos barnája is látszódott, ha jobban megnézte az ember. Nem tudtam hova tenni, csodálatos volt.  Jupiterius hangja törte meg a csendet, és bámészkodásom gyönyörét. 

-A jóslat-sóhajtott és láttam rajta, valami nagy dologról készül mesélni nekem. Ijedten, de kíváncsian vártam a következő megszólalásáig. – A jóslat, számunkra az élet reménye. A jóslatnak, hozzád van köze, rólad szól. Ez a hely, ahol élünk, nemrég jött létre, mondhatni, fiatal. De már szinte évtizedek vannak mögöttünk, amióta az Árnyakkal ellenszenvben kell élni az életünket, többnyire rettegésben. –nem volt számomra értelmes, amit mondott. Azt mondta nem régen jött létre… Mégis, évtizedeket említett. Bár lehet, itt másképp megy az idő. Akkor ezért is romolhatott meg az én időérzékelő képességem. Ami igaz, nem nagy képesség, de be kell vallani, hasznára válik az embernek, ha van. 

-De hát, miről szól pontosan ez a jóslat? –kérdeztem, mert nem igazán értettem. - És kik azok az Árnyak, valójában?-ekkor eszembe jutott, hogy megöltem én is párat. 

-A jóslat egy fiatal lányról szól, aki megment minket az Árnyak okozta károktól, gyötrelmektől.  A jóslatot felül akartuk írni, de nem sikerült, nem akartunk szenvedést okozni neked, ezt akartuk elkerülni. Akkor változott minden, amikor elrohantál az erdőbe. Minden úgy teljesedett be, ahogy azt Urana, és Neptun megmondta. Valami azonban nincs rendben. El szívtuk az erődet, el kellett szívnunk, és a jóslat szerint, nem kellett volna talpra állnod, azután, hogy megtörtént. 

Nem voltam képes szavakat kipréselni, így csak meredt szemekkel bámultam. Nem értettem, egyre több mindent. És egy kérdésemre nem is kaptam választ, nem erősködtem, bár azt hittem, kielégítő válaszokat kapok, e helyett, még több kérdés halmozódott a fejemre. A férfi folytatta.

-Nagy felfordulást okoztál, és érthetetlen, ami történik. Valami nincs rendjén. Nem tudjuk mi, és ami aggasztó, hogy Neptun sem tudja. Tudomásom szerint, elfújtál egy Árnyat… - tette hozzá váratlanul., és olyan ábrázattal nézett rám, mint aki hatalmas bűnt követett el. Értetlenül meredtem rá. Hű, ha megtudja, hogy nem csak egyet! Az nem kifejezés mennyire megrémültem, hogy ez gond lehet, vagy sem. 

-Megöltem… nem, elfújtam… - motyogtam össze-vissza. Elfújni? Hiszen, felrobbantottam! Semmi sem lett tisztább a törzsfővel való beszélgetésem során, pedig ezt reméltem. Nem tudom, hogy ez gond-e, így megkérdeztem. - Alapjáraton, ez probléma, vagy a jóslat szerint, így kellett, hogy legyen? 

-Így kellett. De mi még sosem voltunk rá képesek, és elgyötörtségben éltünk miattuk. Hát ezért kérdem. És elfújtad, mert mi itt ha megölsz egy Árnyat, azt így nevezzük. Azért, mert ezek a rossz lelkek. Ezek is jöttek valahonnan, mint ahogy a világban fennt áll jó és rossz, különös összhangban egymással: enélkül nincs élet. És ahogy jöttek, ezek a fura, ismeretlen összetevésből származó Árnyak, olyan könnyen távozhatnak. De amikor egy meghal, mintha elfüstölne, elpárologna. Sosem öltünk még soha, mert nem tudtuk, hogyan kell, de valami erő, mindig megvédett bennünket tőlük. Ahogy láttuk, hogy pusztulnak el, onnan neveztük el. Valami elfújta. És most, ez a valami, te vagy, kedves Ariadne. – magyarázta. A hideg futkosott a hátamon, ahogy a végén rám pillantott, Ren tekintete meredt vissza rám. A szemeit, teljesen biztos, hogy édesapjától örökölte. Sokkal jobban érdekelt, mi a jóslat, teljes egészében. – Jelenleg, csak te vagy képes elfújni őket-mosolygott rám sejtelmesen, de én hajthatatlan voltam. Komoly ábrázattal pillantottam rá, mintha hidegen hagyott volna a viszonylag ,,kedves” gesztusa és valahol, valami mély alázatot éreztem kicsendülni a hangjából, de talán csak képzelődtem. Lehetetlen hogy pont ő. Nem morfondíroztam ezen tovább, a számomra legfontosabb kérdést tettem föl.

-Folytatja a jóslatot? – kérdeztem, félrebillentve a fejemet. Erre Jupiterius csak lehajtotta a fejét.

-Most nem. Inkább, bemutatom neked a két kuruzslót. Ők, pontosan el tudják mondani neked, mi a helyzet. Voltaképpen, ezért hívtalak. Csak az első felét mondtam el, de mint látom, nem értettél meg sok mindent. – mondta olyan határozottan, mintha direkt így lenne a dolog. Pedig nekem eléggé úgy tűnt, hogy ő nem bírja kinyögni azt a fránya jóslatot, vagy mi a szöszt. Már kezdett az idegeimre menni. Nem tudtam, meddig maradok még türelmes. Úgy döntöttem, megpróbálom türtőztetni magam, mert a helyzet, közel sem volt bíztató. A férfi visszaindult, én pedig közvetlen mögötte battyogtam, miközben azon agyaltam, miért láttam azt, amit láttam, amikor visszatértem. Teljesen logikátlan volt az egész. És még én forgattam fel mindent. A medál kérdése is felmerült bennem, miért van olyan nagy becsben. Phabet kedvessége, amikor a ketrecben voltam, majd a testvér-pár rejtélyes sehol léte. Amikor az edzésen Rennel összefutottam, és azt mondta, nem szabad találkoznunk. Minden érthetetlen volt számomra, minden furcsa volt, minden rettentő. Csak halmozódtak bennem a dolgok, egyre több lett, már kezdtem megfulladni bennük. Mellesleg, aggasztott, hogy én lennék a megmentő? Nevetségesen hangzott, ugyanis nincs erőm. Meglepetésszerűen, ez is kérdéseket vetett fel bennem.

Elindultunk, vissza a falu felé, bár nem ugyanazon az útvonalon, amelyen idefelé jöttünk. Ahogy egyre beljebb értünk az erdőbe, egyre sötétebb is lett. De ha kikukucskáltam a fák résein keresztül, láttam, hogy csak itt van sötét. Felnéztem, körülöleltek bennünket terebélyes, sötét fenyőfák. Érdekes leveleik voltak, az összesnek, valamiféle furcsa görbület volt a tűlevelében. Törzsük vastag volt, nem az átlagos vékonykább, hanem határozottan vastag. Körülbelül négy ember tudta volna átölelni, teljesen kinyújtott karokkal. A talajt, sűrű, elbarnult tűlevelek borították, ruganyos fekvést kölcsönözve. Szandálom tele is volt a levelekkel, amik olykor csiklandozták a talpam, ha rosszul fordultak lépéseim során. A falu elég nagy terjedelmű lehet, ha ennyit kell sétálnunk a kuruzslókhoz. Émelyítő szag terjengett a levegőben. Arra gondoltam, közeledhetünk. Dög, és fenyőgyanta kesernyés elegye facsarta az orrom. Akarva-akaratlanul is elfintorodtam, még szerencse, hogy csak Jupiterius csupasz hátával kellett szembenéznem. Az ösvény egyre szűkült, éreztem, hogy nemsokára megérkezünk. Kipillantottam a robosztus férfi takarásából, és láttam, hogy a fenyőfák egy szabályos kör alakú tisztást képeznek. De ezek a fenyőfák, vékonyabbak voltak, és 6 darab foglalta körbe a területet, aminek közepén egy hatalmas sátor állt. Tetején keresztül, lassan szivárgott ki a füst. Megérkeztünk. Jupiterius intett, maradjak, ő pedig belépett a sátorba. Számomra idegen nyelven beszélgetett valakivel, majd egy harmadik, női hang is társult. 

-Itt van? Tényleg odakint áll?-hallottam a saját nyelvemen a női hangot. Aztán meglibbent a sátorponyva, és kirohant rajta, egy nádszálvékony, megviselt arcú, számomra mégis gyönyörű nő. Arcait különböző színű festékekkel rajzolt minták borították, karjain, modern világból érkezett lévén, hegtetoválásnak ítéltem meg azokat a mintákat, amik a karján díszelegtek. Elképesztően nézett ki. Ruhája régies anyagokból készült, meg állatbőrből, ahogy itt mindenkinek. Hófehér blúza mintha, hímezve lett volna, és lazán omlott alá a mellkasán. Derekán szorosan megkötve, bőrrel, szoknyája valami sötét, könnyed anyagból volt és térdét verdeste. Mezítláb volt, és lábain is észrevettem a hegtetoválásokat. Arca megviselt volt, szemei üresek, szürkék, de már-már fehérre hasonlítottak, ijesztően festett, sötét arcában. Haja ősz volt, rövid hullámos, mégis meg volt tűzve itt-ott. Egy-két rakoncátlan tincs az arcába omlott, de még volt néhány sötétbarna tincse, ami szintén furcsa külsőt eredményezett. Szemei mélyen ültek, és vékony arcán vékony szája, kis híján eltűnt. Emellett mégis teljesen nyugalmat, és szeretetet sugárzott. Több időm nem volt a megfigyelésre, mert egy hajszállal előttem torpant meg. Most vettem észre, milyen alacsony. Olyan volt, akár egy porcelánbaba, csak épp, ropogósra pirítva, ami a színét illeti. Szemei az én szemeimet vizslatták, rezzenéstelen arccal meredt az enyémbe, és csak nézett. Aztán hátrébb lépett, és alaposan végigmért. A kezemért nyúlt, minden ujjamat végigvizsgálta, közben azon az idegen nyelven motyogott, és tágra meredt szemekkel vizslatott. Hajamhoz nyúlt, megszagolta, arcához simította, közben, mintha táncmozdulatokat lejtett volna. Félig guggolásban járt körbe, végigsimítva, minden részemen, ruhámon, lábamon, amit csak ért. Aztán újra elém állt, immár lábujjhegyre emelkedett, szemeimet, arcom bőrét, számat, fogaimat nézegette, és nem szűnt meg a motyogás. 

-Urana! Mostmár elég!-hallottam érdes férfi hangot. Mintha szana-széjjel lett volna cigarettázva, bár úgy gondoltam, itt vagy még nem, vagy már nem létezik ilyen. Mégis érdes volt, és elképesztően mély. Neptun gondoltam, hiszen kizárásos alapon csak ő lehetett, mert Jupiteriusnak, habár férfias hangja van neki is, mégsem üt meg ilyen mély frekvenciát. Neptun hangja különös érzéseket ébresztett bennem. Elképesztő vonzalmat, félelmet, és mégis valahol megnyugvást. Biztonságban vagyok csak ezt éreztem, és ez járt a fejemben is. Lábaim földbe gyökereztek, némán és rezdülés nélkül tűrtem a vizsgálgatását Urananak, és nem igazán tűnhetett úgy, hogy ebben a pillanatban itt vagyok, figyelek. Tekintetemet üresnek éreztem, mégis jelen voltam. Valami hasonló érzés járt át akkor, amikor az erőmet használtam.

 

 

 

Megborzongtam, ahogy hideg bizsergés futott végig a halántékomon. Felriadtam, ziháltam. Már nem a fenyvesben álltam, hanem egy sátorban feküdtem. Meglepett, hogy egy szál melltartóban, és rövid nadrágban ülök egy széken, teljesen előre görnyedve. Testem izzadt volt, és nem emlékeztem arra, hogy hogyan kerülhettem be a sátorba, vagy miért nem voltam magamnál akkor. 

-Elájultál-hallottam azt az émelyítő férfi hangot, amit még Urana vizsgálgatása után csendült fel az elmémben. Neptun. Minden bizonnyal ő volt. Nyilván kíváncsi és tágra meredt szemekkel nézhettem, értetlen arc kifejezéssel, amiért ezt mondta. Megráztam a fejem, és beletúrtam sűrű hajamba. Most vettem észre, hogy még mindig zihálok. Megpróbáltam össze-szedni magam. Felnéztem az előtem álló férfira, aki minden bizonnyal Neptun lehetett, de csak homályosan láttam. Köhögtem, és elkezdtem megdörzsölni a szemem. Ismét megráztam magam, most valahogy csöppet sem érdekelt, hogy fél pucéran állok egy férfi előtt, vissza akartam kapni az elmém, és az érzékelésem. Fejkörzést végeztem, és kinyújtóztam, és ekkor végre helyreállt minden. Pontosan láttam mindent, az alakok kirajzolódását, az előttem álló embereket. Urana és Jupiterius már ismerős volt, de Neptun, teljesen új. Sötét, napbarnított bőre volt, ahogy itt többnyire mindenkinek, mégis olyan más. Félmeztelenül állt előttem, valami laza érdekes anyagú rövidnadrágban. Egész testén hegtetoválások borították, ami érdekesen festett izmos felsőtestén. Karjain karperecek voltak, ám arcán nem voltak semmiféle rajzok, így könnyebb volt megfigyelnem. Határozott férfias vonásai voltak, habár néhol elég kölyök kinézete volt. Sötétbarna fürtjei a homlokába lógtak, és össze-vissza állt mindenhol. Szemei ugyanolyan üres szürkék voltak, mint Uranaé, szája vékony, egyenes orra, és mindenek előtt, nagyon szexi. Leesett az állam, hogy lehet valaki ilyen fiatalon kuruzsló, vagy mi is ez. Biztos idősebb volt, mint amilyennek kinéz. Nem tudtam megszólalni, arra vártam majd ők megteszik, de csend volt. Csak a tűz ropogását lehetett hallani, és hogy valami rajta, fortyog. Megköszörültem a torkom és Neptunra pillantottam ismét.

-Elmeséled, mi történt velem?-kérdeztem lassan, hogy biztosan jó helyre kerüljön minden szó, és értelmes mondatot tudjak formázni. Bólintott, és odadobott nekem egy pólót. Most jutott eszembe, hogy még mindig melltartóban voltam csak. Habozás nélkül felvettem, és éreztem, hogy vörösek a füleim. Nem akartam idegesnek tűnni, és össze-vissza kérdezgetni. Higadtság. Ez volt most az első. 

-Neked nagyon sokmindent kéne mesélni...-mormogta Neptun, ahogy leült mellém. Urana sietett elém, és letérdepelt, vékony, csontos kezeibe vette az enyémet, és jól megszorította. Össze szorítottam a fogaimat, amilyen pici volt a néni, hatszor annyira erős. Jupiterius nem tette jelét, hogy ő is ott van.  Urana megvető pillantást sugallt Neptun felé, aki látszólag morcos kedvében volt. 

-Tisztában vagyok vele. De jelenleg onnantól kiesett minden, hogy Urana végignézte mindenemet a sátor előtt-mondtam Neptunnak, egyenesen a szemeibe nézve, de arcmimika nélkül. Éreztetni akartam vele, hogy nem vagyok törékeny kislány. Mert hogy a hangjából ítélve, ennek hihetett. Mellesleg, ő sem pont az, aki elmondhatná magáról hogy igenis nagy rangja van a kora ellenére, tehát valahol úgy éreztem, egy cipőben járunk. Neptun sóhajtott és az idős hölgyre nézett, aki mosolygott rá. Nem nagyon szólt sokmindent még a nő, pedig tudtam, hogy képes beszédre. Neptun felém fordult. 

-A reakciódat néztük meg Urana tetteire. Az volt a dolga, hogy végig vizsgáljon és hogy megnézzük, hogy a szavaira hogyan reagál a szervezeted-megszólaltam volna, de még a szám sem rezdült, Neptun máris az orrom elé rántotta mutató ujját, utalva arra, hogy egy szót se szóljak, majd folytatta.

-Csodásan tűrted, elképesztő volt nézni, csak aztán kicsit túlzásba esett az öreglány-ekkor rosszalló pillantást vetett a számomra kedves asszony felé, aki sajnálkozva lesütötte a szemeit. Mintha Neptun magasabb állásponton lenne, mint ő, pedig hát, úgy gondoltam itt most Urana a rangidős. Vagy ez itt nem játszik szerepet? Neptun aztán ismét folytatta, érdes hangján:

-Az az érzés töltött el, amíg még a tudatodnál voltál, mint amikor...

-Varázsolok-fejeztem be helyette a mondatot, hiszen nagyon figyeltem szavaira és kattogott az agyam is. Magam elé meredtem a csodálkozástól, majd ijedten pillantottam rá. -Honnan...?-most ő vágott a szavamba.

-Pontosan. Ezt követően pedig kiszaladt alólad a lábad, és elkezdtél vergődni. Ha el nem kaplak, szegény Uranat felperzseled a testeddel. Engem is kis híján megégettél...Nem lényeg. - egy kicsit elszégyelltem magam, habár nem voltam tudatomnál, mégsem akartam volna egyikőjüket sem bántani. -Szóval behoztalak a sátorba. Megszabadítottunk a felsődtől, mert már szinte majdnem lángolt az is. Szóval ne gondolj rosszra, nincs semmilyen perverz oka annak, hogy így ébredtél. - ekkor sunyi mosollyal nézett végig rajtam, így nem nagyon tudtam elhinni amit mondd, de ez a nézés, gyorsan elillant és ismét komoly ábrázattal nézett rám. -Hideg borogatást kaptál, meg persze Urana tette a dolgát, amit a jóslatból tudott, aztán igazából már a magad ura voltál, és elbóbiskoltál. De szerencsére csak egy fél órát aludhattál. -befejezte a mondatát, de a jóslat említésére már felkaptam a fejem. Kezeim még mindig Urana szorításában voltak, nem tudtam miért. 

-Elmondjátok a jóslatot? Meg, hogy mi folyik itt? Ezért jöttünk Jupiteriussal-hangomban remény ébredt, és elkezdődött bennem valamiféle lelkesedés. Ámbár furcsa volt mindez, most a jóslatot véltem magyarázatnak mindenre. Okosabb volt, így rákérdeznem, amit Neptun, az arckifejezéséből kiolvasva, furcsállt, de aztán vállát megrántva felállt, s Urana követte a példáját. Elkezdődött újra a vérkeringés ujjaimban. Érdekes volt ismét érezni azt a részét a testemnek. 

-Gondolom mélyen tisztelt törzsfőnk már elmondott egyet, s mást-bólintottam, de Neptun nem nézett rám. Jupiteriusra pillantottam, aki összefont karokkal meredt hármónkra. -Nos, akkor elmondhatom, hogy elég bonyolult jelenleg, minden.-kezdett felidegesíteni az, hogy csak kerülgette a témát. Szúrósan néztem rá, hátha okul, de rám se hederített. Uranaval, a tűz körül kezdtek járkálni, majd a járkálás valamiféle táncba elegyedett, és valami nagy, fényes robbanás keletkezett. A két alak eltűnt, és mint valami vetítő vászon, egy hatalmas fény nyaláb úgy terült el előttem. A szigetet láttam, madártávlatból. 

-Itt vagy közöttünk Ariadne, és nem kis méretű hivatással érkeztél. Végre elérkezett a perc, hogy tisztázzuk mi a dolgod. E föld, csupa rejtély és ártalom, és tőled függ, rajta élők élete. Tetteik kapcsolatban állnak veled, de most minden felfordult. Nem úgy reagáltál az erőelszívóra, mint mindannyian vártuk, és varázserőd használatának érzelme kerül uradba, ahogy a Szó használatba kerül. A Szó, az a nyelv, amin mi, kuruzslók idézzük lelkünk irányítóit, és mindenki számára közömbös. Tudtuk, hogy különleges vagy, de nem ennyire kellett volna reagálnod a Szóra. A jóslat végbe szakadt a fejünkben, amint kiléptél az erőelszívóból és képes voltál gyors felépülést mutatni.

Urana hangja rémisztő volt, ahogy így hallottam, és még rémisztőbb, hogy egyikőjüket sem láttam. Aztán váratlanul, a fény vászon mögött láttam őket, ahogy szemükből kifolyik a fény, hiába van lehajtva fejük. Észbe sem kaptam, már folytatta is.

-Az Árnyak szaporodnak, és ki akarnak irtani minket. Légy segítőnk, kérünk, és védj minket erőddel. De mi sem ismerjük, csak falunkat, nem tudjuk, mire képesek az Árnyak, és kérünk légy óvatos Renierrel!

A fényvászon eltűnt, előlépett mind a két kuruzsló.

-Neptun vagyok. A védelmeződ. Kérdéseidre tőlem kapod válaszaid. Hű társad vagyok, míg lehet. -úgy beszélt, mint egy robot, végig futott a hátamon a hideg.

-Urana vagyok. A kuruzsló. Tőlem hallottad, a történést. A jóslat, megszűnt. Nem létezik többé. Tönkre tetted, bár nem önszántadból. Veszély közeleg. Segítened kell-ekkor vége szakadt a varázsnak, és mint normál emberek, úgy néztek rám ismét. Szemeimbe könnyek gyűltek és összeroskadtam. Nem bírtam tovább. Beszélnem kellett.

-Neptun!-kiáltottam dühösen, bár lelkileg gyengének éreztem magam, mégis erőt vettem magamon, nagy levegőt és a semmibe meredve beszélni kezdtem. - Számomra értetlen, Renier története, miért vigyázzak? Miért szerelmes belém, és miért akadt ki, hogy az erdő engem választott? Válaszokat szeretnék, különben segítségem nem létezik számotokra! Miért kedves Phabet? Miért reagálok így? Miért vagyok kiválasztva? Miért kell ismernem a szigetet? Mi az, hogy ti nem ismeritek? Mi is a dolgom pontosan? Nem derült ki ebből semmi! Miért vettétek el az erőmet? Miért voltak tömlöcben a többiek, amikor visszatértem Rennel az erdőből? Miért van a medál nagybecsben, miért nem kaphatom meg az erőmet belőle? Válaszokért jöttem, nem azért, hogy össze zavarjatok. Ti vagytok az egyetlen remény, hogy tudjam a dolgom, hiszen ti akarjátok segítségemet! Mellesleg miért kell itt lennie velem, három fontos személynek az életemből?-befejeztem és sóhajtottam. Lehajtottam a fejem. Gyűlöltem, hogy pont én vagyok ilyen helyzetben. Klara már biztosan visszaszerezte volna, és biztos minden a helyén lenne a fejében mostanra, és tudná mi a teendő. De nekem persze rendkívüli a helyzetem, mert semmire sem reagálok normálisan. És a miértjét nem tudja senki. A miértjeimre nincsenek válaszok. Hát probléma van bőven, megoldás pedig semmire sincs. 

Neptun mellém guggolt, és erős kezét végigsimította a hátamon.

-Gyere-mondta, és a következő pillanatban már a sátoron kívül, a fenyvesben sétáltunk. A fiúba karoltam, mert nem igazán bírtam normálisan járni. A fejem zsongott a sok kérdéstől, és egyre inkább éreztem, hogy forróság van bennem, de hullámzik. Mint a hidegrázás, csak épp forrósággal a bennsőmben. Azt hiszem, hülyét fogok kapni. Halkan pihegtem miközben lépéseimre figyeltem. Neptun olyan biztonságérzetet adott belém, amitől nem akartam soha megszabadulni. Rennel nem éreztem ilyet. De aggasztott, mi van vele, mi történt közöttünk. Az a románc, ami az erdőben elkezdődött, mi volt. Phabet mondanivalójának mi értelme volt, hogy mi a jelentősége annak, hogy megmondta, hogy Ren, most szerelmes először. De miért vigyázzak vele? Megszorítottam Neptun karját és felnyekkentem. -Jobban vagy?-kérdezte, azon a csodálatos hangján. 

-Hallottad amit mondtam a sátorban-kezdtem határozottan, és érzelemmentes hangon-Beszélj, amiről tudsz!-utasítottam, mint valami fő valaki, habár jelenleg én voltam a szerencsétlenebb helyzetben, szóval kicsit ironikus volt az egész. Neptun sóhajtott. Nincs menekvés, válaszokat akartam. Elhúzódtam tőle, a saját lábamon akartam megállni. 

-Nos-köszörülte meg a torkát-Úgy volt, hogy olyan gyenge leszel az erőelszívó után, hogy minden a legnagyobb rendben lesz egy darabig. Tisztában leszel az erővel, és megpróbálod majd visszaszerezni, de a medálnak el kellett volna tűnnie. Nos, csuda jó erőben voltál, és a medál sem tűnt el. Ez mindent felforgat. A jóslat egyébként is ennyi volt. Így sem az eredetit hallhattad, hiszen az érkezésed napján mindent felforgattál...-halvány félmosolyt láttam megbújni a szája szegletében. Mintha tetszett volna neki a nem normális reakcióim sokasága. Erre majd később rákérdezek.

-Mi van a medállal?-kérdeztem. A lehető legjobban inkább ez érdekelt. -Ha abban van az erőm, sürgősen vissza kéne kapnom és sokmindenre választ kapok nem?-néztem Neptunra, de ő csak a homlokát ráncolta.

-Ez nem ilyen egyszerű...-morgolódott megint, ahogy hallottam már tőle. Nem tetszett ez a hangnem, de folytatta.-Ha ismét az erő birtokában leszel, az mágnesként fogja vonzani az Árnyakat. És ránk is veszélyt fogsz jelenteni. Tudod mi a szándékuk...-sütötte le szemeit. Bólintottam. Ez bonyolultabb mint hittem. Elkeseredtem. De egy, jó volt. Legalább akkor, nem fognak támadni. Mindenesetre egy darabig.

-Nos, elég sok minden úgy zuborog bennem mint egy nagy tolltartóban 150 színes ceruza és csak arra várnak hogy valaki rendszerezze őket színek szerint. A segítségemre tudnál lenni abban, hogy kerek egészében mesélj erről a helyről? Úgy konkrétan. Továbbá az eredeti jóslatról, Renről, arról hogy én hogy jövök képbe az itteni életbe a hozzám tartozókkal? -hangom nyugodt volt és kérlelően pillantottam a nálam nem sokkal magasabb fiúra. Úgy nézett rám, mint aki erre a hangnemre vált tőlem. Bólintott. 

-Ez a hely attól az időszámításon hamarabbra esik, mint ahonnan te jöttél. Nem tudod semmihez sem hasonlítani, az ottani világból.