ENSTORYM.FREEWB.HU

 

Az izzadság patakokban folyt alá a homlokomon, ahogy rohantunk. Rent a kezénél fogva húztam magam után, ahogy mögöttünk a zöld fal egyre gyorsabb iramban zárult össze. Közben oldalról a gallyak kicsaptak, végig karmolva a bőrünket, s a levegő is forrósodott, mintha a trópusokon futottunk volna. 

-Gyorsabban!-hallottam Ren kiáltását, de már így is majd kiköptem a tüdőm. Embert meghazudtoló sebességgel rohantam fölfelé, de még nem láttam a végét. Ne mondd, hogy a másik fele is elkezdett zárulni! imádkoztam gondolatban. Ekkor Ren keze kicsusszant az enyémből és egy halk puffanás kéztetett megállásra. Óriásit kellett farolnom, hogy megálljak a nagy sebességtől, ami hajtott előre.  Ren a földön hevert és csúszott vissza. Jó Istenem! A fal elkapta a lábát. -Fuss Adne, fuss!-kiáltotta, de én oda rohantam hozzá és húzni kezdtem.-Az Istenért! Rohanj már!-mormogta én pedig szigorúan pillantottam rá. A falra néztem. Ha sikerült az Árnyat elintéznem, sikerül kiszabadítanom Rent is. Megragadtam az indát ami a lábára tekeredett, de egyre több jött, és kezdte...elfedni a fiút.

-Engedd el!-ragadtam meg az ágakat és a kúszónövényeket, de csak jobban szorultak. Az én karomra is felkúsztak, elkezdtek elhúzni Rentől. Nem ment. Meg kellett próbálnom megint az erőmet használnom. Az indákat hamuvá égettem magamon, de Renen, már rengeteg volt. Könnyek kezdtek potyogni a szemeimből, ahogy lassan felemésztette a fal a fiút. Néhány indát lebogoztam róla, de semmi sem történt. Ren suttogott valamit, de nem értettem. Könnyeim az indákra hullottak. Valami csoda lehetett, ahogy a könnyeim hatására, az indák elszakadtak, mintha valami maróanyag került volna rájuk, a könnyem felemésztette a feszes anyagot, amik tartották Ren testét. Egy könnycsepp elég volt ahhoz, hogy elterjedjen és Ren kiszabaduljon de a fal, nem lassult. Nevetni sem volt időm, gyorsan felrántottam és halálos iramban kezdtünk megint rohanni. Rent előre toltam, hogy ő fusson elöl, de láttam hogy sántít és nem haladtunk valami gyorsan. Ismét fohászkodni kezdtem, majd megpróbáltam Ren elé kerülni, de a fal már oldalról is szűkült. Sikítottam, ahogy egy inda belém akaszkodott, de ezt sikerült leráznom magamról. Ren eltűnt előlem, és hirtelen megragadta két kéz az enyémet és kirántott a zöld fogságból. 

***

Zihálva feküdtem a mohás talajon, kezeim megszokás szerűen összezárultak és szétmorzsolták a földet. Megnyugodtam. A pulzusom egyenletes lett, és észre vettem, hogy Ren is ott fekszik mellettem. Lassan felültem, és körbe néztem. Fennt voltunk. Igaz egy sziklás szakadék szélén, de fennt. Úgy örültem, hogy felnevettem, mire Ren felült és értetlenül meredt rám. Ismét a markomba vettem a mohát, boldog voltam, hogy kikerültem az indák fogságából. De úgy érzem, akkor is örültem volna, ha lent maradunk, csak ne kelljen átélni ezt a borzalmat mégegyszer. Éreztem, ahogy az arcomról lecsorog a vér a friss vágásokból. Végignéztem a két karomon. Tele karcolásokkal, nagyobb szántásokkal. Néhol már megalvadt a vér, néhol még piroslott. Ren is hasonlóképpen festett. 

-Fennt vagyunk-suttogtam magam elé. Majd végiggondoltam mitörtént. A könnyem...szétmarta az indákat. Egyre több erőm volt. Úgy éreztem, mintha én lennék a megtestesült energia. 

-Majdnem meghaltál-mormogta Ren. 

-De nem haltam! Azt hiszed csak úgy otthagytalak volna?-néztem rá szúrósan és közelebb másztam. -Hát nem. Nem hagytam volna, még ha belehalok sem!-mordultam rá. El sem hittem hogy miket beszélek. Valami megszállhatott. Észhez kell térnem. Fennt vagyunk, következő pont, visszajutni a faluba és hazaküldeni Klaraékat.

-Tudom...ezért utállak-öltött rám nyelvet én meg durcásan hátat fordítottam neki, aztán felálltam. Körülnéztem. A fák mögöttünk, előttünk pedig olyan látvány fogadott, ami levett a lábamról. Az ég matrózkékben és narancssárgában úszott, az alkony színeit kölcsönözte, a napot nem lehetett látni, de még világos volt. Az égen bolygót lehetett látni, mintha a világűrben lettem volna egy bolygón, messze a földtől. Elámultam. Mindenek fölött voltunk, a lábam előtt végtelenbe nyúló fák teteje, ameddig a szem ellátott. Elképesztő látványt nyújtott. Ren mellém lépett és a vállamra tette a kezét, maga felé fordított. 

-Gyönyörű igaz?-kérdezte, de én csak bólintottam, hang nem jött ki a torkomon. -Ez a kedvenc helyem...gyakran jövök ide. Elhűltem. Ide? Ilyen közel a vadonhoz? Az Árnyakhoz? Mindegy, végülis ő ismeri a helyet. A hangja kizökkentett. -Viszont, a kép valahogy sosem volt teljes-értetlenül meredtem rá.-Most viszont, hogy itt vagy velem, annak érzem-pillantott rám szégyenlősen. Ez volt az a pillanat, amikor nyugodt voltam. Amikor nem csaholt a halál a sarkamban, amikor nem éreztem a felelősséget. Hamarosan visszatérünk a faluba. Talán ez az utolsó normális percem Rennel. Szerettem ezt a fiút. Hű volt hozzám, és kitartó volt. Nem akartam hogy távol legyen tőlem. Szomorúan néztem a szemeibe. Megragadtam a pólójánál fogva, és közelebb húztam magamhoz. Ajkaimat az övéhez érintettem. Ő viszonozta a csókomat és egyik kezét a derekamra fűzte, a másikkal a fejemet támasztotta. Én lábujjhegyre álltam és mindkét kezemet a nyaka köré fűztem. Ekkor valaki megragadta a vállamat és hátrahúzott. Rent ugyanígy. Két nagy robosztus ragadott meg és húzott el Rentől. Nagy markaikat a karom köré fonták és úgy ráncigáltak, Rent hasonló képpen. 

-Ne...!-sikítottam és Ren felé nyúltam de hátrahúztak. Ren is megijedt. 

-Végre itt vagytok! Jupiterius boldog lesz!-sziszegte felém a nagy tankra hasonlító ember. Felismertem, hogy a törzsből való. De ki az a Jupiterius? 

-Eressz!-morogtam rá, de nem hagyta magát. Elkezdett ráncigálni majd a kezemre rá rögzítettek egy kötelet. Bilincsszerűen megkötötték, és maguk után ráncigáltak. Oldalra pillantottam. Rennel is hasonlóan bántak. -Legalább őt eresszék-hörögtem az előttem haladó tönknek. 

-Eszünkben sincs! Itt bujkáltatok közel egy héten keresztül a saját akaratotokra! Na hát erre mostmár nem lesz gondunk ne félj!-hajolt közel hozzám. Lehellete az Árnyéra hasonlított, aki majdnem végzett velünk a barlangban. Fintorogva elhúzódtam tőle.

-Ez nem így van-vágtam vissza. Igyekeztem olyan éles lenni, mint Rennel a kezdetekkor, de valahogy, kiestem a ritmusból. Megrántotta a kötelet, megint közel húzva magához. Igyekeztem minél távolabb fordulni, hogy ne érezzem azt az elkábító szagot ami belőle áradt. 

-Ó, valóban? Most kaptunk rajta benneteket!-morogta. Villámló zöld szemei egy undorító kígyóhoz hasonlítottak. Nem tudtam mit feleljek. Ez most borzalmas helyzet volt. -Jobban teszed ha csöndben maradsz, szajha!-fordult vissza de erre feldühödtem.

-Ne merészelj így hívni!-fakadtam ki és ugrottam egy nagyot hogy meg tudjam rúgni. Hátraestem, akkora volt a lendületem, de őt is a földre sikerült löknöm. Magam is meglepődtem, hogy hogyan sikerülhetett ledöntenem a lábáról egy ekkora embert. Fájdalmat akartam okozni neki, rengeteg fájdalmat. Fel akartam állni, szabadjára engedni az erőmet, de ekkor odajött a többi bennszülött és megragadtak. A lábamra is köteleket tettek, és a végét megfogták, ha szükség van rá megrántsák. Legyőzött félként éreztem magam, és nem volt kellemes. Le akartam égetni magamról a köteleket, de nem engedelmeskedett a bennem lakozó erő az akaratomnak. Könnyek keztek folyni az arcomon. 

***

-Adne!-hallottam Klara aggódó hangját, amint kiabál. De miért nem jött ide hozzám? Amikor megpillantottam a barátnőmet rácsok mögött Oda akartam rohanni, de a köteleket megrántották én pedig a földre estem. 

-Engedjenek oda, ő a nővérem! Nem bánhatnak így vele!-Cornely. Ez csak az ő hangja lehet. Jaj ne! Őt nem csukhatták le! De Klara miért van lezárva? Tanácstalanul emeltem fel a fejem, és a hugomat kerestem. Nem láttam sehol. Közben engem talpra tuszkoltak. Ren sehol nem volt. 

-Klara!-sírtam, de elrángattak. Drága barátnőm a rácsokra csimpaszkodott és értem nyúlt. Nem ért el. Ő nem sírt, dühösen rángatta a rácsokat, de nem tudta kitörni magát. Engem meg előrelöktek és tovább kellett mennem. -Hol van a hugom?-fordultam dühös tekintettel az egyik őr felé. -Látni akarom!-kiabáltam, amikor rám sem hederített.

-Csönd legyen!-mordult rám, de én megálltam. A kötelek megfeszültek, de nem rántottak el, hanem az összes őr megállt. -Ne akard hogy a földön húzzunk végig!-vigyorgott rám.

-A hasznotokra vagyok! Nem tehettek velem semmit, ami a káromra lenne!-mondtam magabiztosan.-Látni akarom a testvéremet!-jelentettem ki határozottan és éreztem, hogy a düh felforrósodik bennem. Éreztem a vulkánt megint, az erőt. Ha nem láthatom Cornelyt, itt bajok lesznek, éreztem. Rájöttem, hogy az erőm, az érzelmeimmel áll kapcsolatban. Fő kapcsolatban. Az őrök sugdolóztak valamit, majd felém néztek. Nemsokára a nevemet hallottam a hátam mögül. Megláttam a hugomat. Arca megviselt volt, de most mindennél jobban örültem neki. Odarohant hozzám, én pedig magamhoz öleltem.

-Cornely-suttogtam a szőke hajrengetegbe. -Minden rendben? Mit tettek veletek?-kérdeztem aggódó pillantásokkal bombázva, miközben a vállára tettem a kezeimet, és a szemébe néztem. Szemei könnybe lábadtak.

-Ariadne, borzasztó dolgok történtek! Segítened kell! Kérlek! Haza akarok menni! Klarat lecsukták, Tom szabadon van, őt nem bántották, engem meg akartak kínozni, amiért a testvéred vagyok...-ekkor nem folytathatta tovább, mert az őr elráncigálta onnan.

-Elég, megvolt a kívánságod Őrző-morogta felém a pasas. Őrző...? Ráncoltam a homlokom az új megnevezésre. Lassan kezdhettem volna összeírkálni, hogy eddig milyen nevekkel illettek engem. Hol lehet Ren? Hol lehet Tom? Mit műveltek a lányokkal? Öt emberér aggódtam. Újra elindultunk, és az őrök belöktek egy sátorba. Térdre estem. A hely ismerős volt. A törzsfő sátrában voltunk. Kettyt láttam magam előtt és a trónján ülő embert. Ren apját. Összehúzott szemmekkel néztem rá.

-Jupiterius?-kérdeztem. Nem volt a hangomban érzelem. Sem kegyetlenség, fenyegetődzés, sem harag. Érzelemmentes, üres kérdés volt. A nagy termetű férfi bólintott. Mosolygott, de nem értettem miért. Ketty, a lány mellett állt, aki vélhetően Renier testvére. A nevét nem tudtam. 

-Ő bizony! Akit elárultál te kis mocsok! Uram, végezzük ki, nincs már rá szükség! Rennel szórakozott egy hétig az erdőben! Nem bízhatunk benne! Egy hitvány kis szajha!-morgott a lány, de az apja szigorú pillantással jutalmazta, és meglepetésemre Ketty lefogta. Észre sem vettem, hogy majdnem nekem jött. De megint elhangzott egy általam utált szó. Az őr is ennek nevezett. 

-Ne merészelj engem szajhának nevezni!-morogtam rá dühösen és éreztem, hogy a kötelek leolvadnak a kezemről. Felemelkedett a testhőm, az erőm táplálta, és leolvasztotta rólam a nemkívánatos dolgokat. A köteleket. A lány elhűlt, de nem csak ő: Ketty arca is megmerevedett, de Jupiterius csak elégedetten mosolygott. 

-Phabet, tűnés!-parancsolta, és Ketty elvitte a lányt. Én inkább csak a földre roskadva maradtam, az őrök csodálkoztak, hogy a kezükben lévő kötelekből csak hamu maradt. A törzsfő lelépett az emelvényről, egyenesen hozzám battyogott. -Ti is!-utasított az embereinek, akik engedelmesen fejet hajtottak, és kiléptek a nagy sátorból. 

-Erőd van, te lány! -kezdte és úgy kezdett méregetni, mint vadállat a prédáját. -Nagy, de mondd, ha egy hétig csak Renierrel szórakoztál az erdőben, hogy tettél szert rá?-hajolt közel hozzám. Elhúzódtam, mert bűzös lehelletre számítottam, de szerencsére, nála nem kellett ilyet tapasztalnom. Egy hét...? Visszhangzott bennem, és nem tudtam elhinni. Szúrós tekintettel néztem rá. Úgy éreztem, itt a lehetőség hogy beszéljek.

-Nem szórakoztam, ezt kikérem magamnak-kezdtem, s igyekeztem higgadt hangnemet megütni. 

-Hát?-kérdezett vissza.-Ha nem így volt, meséld kérlek, hogy mi történt egy héten keresztül-visszaült a helyére és firtató szemekkel meredt rám. 

-Nekem...elromlott az időérzékem odakint, fogalmam sem volt...-mentegetőztem, de lecsitított és arra intett, hogy meséljek. Bólintottam.-Eleinte, Ren vissza akart hozni, de nem bíztam benne. Egyre inkább csak mentünk befelé az erdőben, mert makacs voltam. Bevertem a lábam, és rátekeredett egy mérgező növény-magyaráztam és felhúztam szakadt nadrágomat, ami alatt már cafatokban lógott a lábamon lévő kötés, de a seb már szépen gyógyult. -Sokminden történt velünk. Valami szörnyű állat is megtámadott minket, ezért más menekvés nem volt: le kellett ugranunk a vízesésbe-meséltem, és ekkor Jupiterius arca elhűlt.

-Leugrottatok...a vízesésről?-kérdezte és nagyot nyelt. Megintcsak bólintottam, majd folytattam.

-Betértünk a menedékházba...ház? Egy roskadó félben lévő kunyhó-mormogtam de a férfi csak bólintott. -Mire nyugovóra tértünk volna megtámadott minket egy seregnyi, óriási mérgező pók. Megsebesültünk, de Ren ura volt a helyzetnek. Vissza akartunk térni a kunyhóhoz, amikor találkoztam...-elakadt a szavam.-Amikor találkoztam...-megint. Megköszörültem a torkom, hogy tudjam folytatni, de visszagondolni is félelmetes volt erre az egészre. Jupiterius előrehajolt a székében. -Amikor a madarakat megismertem. Azok az apró kolibriszerű madarak-próbáltam az ujjaimmal is a méretükre utalni és a tekintetem zavarodottságot tükrözött. Talán, az is voltam. -A madarak felemeltek és...aztán nem tudom mi történt...-félrefordítottam a fejem. -Elvesztettem az eszméletem és amikor magamhoz tértem, Ren ideges volt. Egy kis idővel később, leültünk a tó mellé és beszélgetni kezdtünk, de...félreértettem a dolgokat, és fel akartam mászni a vízesés fölé, de megcsúsztam, és több méter magasságból alázuhantam. Bevertem a fejem...és igen, sokadjára megint elájultam-mormogtam ennek a mondatnak a végét, mert visszagondolva, tényleg elég fura volt ez a sok ájulásos dolog. -Utána menekülnünk kellett, azt hiszem, egy Árny elől-az Árny említésére, Jupiterius megborzongott és hűledezett. -Akkor kerültem először szembe vele. Legyőztem, mert varázserőt birtokoltam. De csak azután, miután a madarak visszatértek, és belém szúrták a csőrüket, majd holtan estek le- magyaráztam és erre a törzsfő előrehajolt a székében és csodálkozóan meredt rám, de én folytattam-Tovább mentünk egy barlangba, ahol újabb támadás ért minket, amit nagy nehezen hárítottunk el...aztán feljöttünk a zöld falon, de az is ellenünk fordult, aztán fennt voltunk, és ránk bukkantak az őrök-befejeztem a történetet. A férfi alig kapott levegőt a székében a saját véleményem szerint. Rennel való viszonyomat nem is említettem, mert gondolom, szívrohamot kapott volna. Kíváncsian pillantottam rá. 

-Hihetetlen vagy...és veszélyes-mondta. A hangja nem tűnt barátságosnak. -De örülök hogy épségben tértetek vissza...-erre püffögtem.

-Hát ezt nem nevezném szimpla visszatérésnek...-mormogtam és szigorú pillantást vetettem felé. -És most mit fogsz tenni velem? Mi lesz az Árnyakkal? Mi lesz a törzzsel? -szegeztem neki a kérdéseket elég élesen. Jupiterius felállt, és félelmet gerjesztő arccal nézett rám. 

-Túl sok mindent tudsz már-jegyezte meg. 

-Nem tudtam volna meg előbb utóbb?-vágtam vissza.

-A barátaidat kordában kéne tartanod, s még rájuk is veszélyes vagy!-kezdett feldühödni, de én is. 

-Őket vidd haza! Juttasd őket haza! Én itt maradok, de ők, hadd menjenek!-kérleltem. Nem akartam bajba sodorni őket. Azt mondta a törzsfő, hogy túl sokat tudok, de kevésnek éreztem. Nem tudtam mi történik Klaraékkal. Nem hallottam semmit, kiáltani akartam. Minden olyan zavaros lett, de ekkor megragadtak az őrök és kiráncigáltak a sátorból. Éreztem valami éleset a tarkómon, és úgy éreztem, hogy megint elvesztem az eszméletem.

***

Valami hidegen tértem magamhoz, alig éreztem a végtagjaimat. Összevoltam kucorodva, a nyakamban lógott valami. Nem éreztem erőt magamban, még a sajátomat sem. Valami emésztett belülről, fájt. Olyan volt, mint a buborék, csak mintha a buborék szélén sok kis tüske lett volna. Sírni lett volna kedvem, de nem jött könny a szememből. Vacogtam, nem értettem hogyan lehet itt ilyen hideg. Kinnt sötét volt, alig láttam valamit. Sűrűn pislogtam hogy hozzászokjak a sötéthez. Amikor már egészjól láttam, észrevettem, hogy tiszta ruha van rajtam. A sebeim ellátva voltak, a vér és mocsok le volt törölve a testemről. A hajam csomómentes volt ahogy végigsimítottam rajta. Egy pokróc volt a sarokban, amit gyorsan magamra terítettem. Észrevettem, valami rácsot. Valami dobozba lehettem bezárva...jéghideg volt odabent. Megpróbáltam a rácshoz kúszni, de minden mozdulat fájt, alig bírtam megmoccani. Amikor sikerült odáig elvonszolnom magam, rácsimpaszkodtam és körülnéztem. Sehol senki. Sem sátor, semmi. De ösvény volt előttem, viszont semmi más. Nem lehettem messze a falutól. Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Sírni akartam, de még könnyek sem tudtak jönni a szememből. Második próbálkozásra sem. Rent akartam. A hugomat akartam. Klarat akartam. Tom nem volt olyan fontos, de azt akartam, hogy ő is életbe legyen. A nyakamon valami nehéz súly volt. Ahogy kitapogattam, észrevettem, hogy egy medál az. Egy bőrszíjon függött. Levettem, és a kezembe fogtam. Méregetni kezdtem, egyre csak úgy éreztem, fogy az erőm...mintha valami elszívná. Miért kaptam ilyen medált? Gyönyörű volt, ezüst keretbe foglalva volt egy kő. Nem volt színe, olyan volt, mint a bolygó, amit a szirten láttam. Megláttam visszatükröződni benne az arcom, amint a hold előbukkant a felhők mögül. Mintha az erőm ebbe ment volna el, s ekkor halványan vörös lángokat pillantottam meg benne, mint amikor a vízbe piros festéket mártunk az ecset hegyéről. Ki akartam dobni a rácsok közül, de szerintem úgyis érvényesült volna a hatása. De végülis, egy próbát megér. Kihajítottam a rácsok közül, de nem ment valami messzire. Elnyúltam a hideg talapzaton és pihegve ittam magamba a levegőt. Hogy jutottam idáig? villant át az agyamon. Azt hittem, ha visszajövök minden rendben lesz. A szeretteim hazamennek, én meg el látom a feladatom. Ehelyett, betesznek egy tömlöcbe, mert veszélyes vagyok. Úgy éreztem, aludnom kellene, de nem tudtam rávenni magam. Mocorgást hallottam odakinntről. Megragadtam a rácsokat, és imádkoztam, hogy olyan legyen, akit szeretek. Megijedtem, amikor Phabet tűnt elő a fák közül. Úgy gondoltam jobb lenne ha alvást színlelnék. Belerúgott a medálba, majd föl vette. Gúnyosan, de halkan nevetett.

-Rájött...-mondta, de alig hallhatóan. 

-Mit...akarsz?-sziszegtem, nagyon erőlködnom kellett, hogy megszólaljak. Felhagytam az alvás színlelési kísárlettel. Próbáltam Phabetre nézni, de ez is nehezemre esett. Az a kő még az eredeti energiámat is kiszívta belőlem. 

-Ébren vagy?-szólalt meg csodálkozva, de nem volt lenéző a hangja. -Egyébként...őrizlek. Itt járőrözök, mióta be tettek téged...oda- mondta és amikor a zárkámra utalt, megborzongtam. 

-Miért kell...őrizni engem?-nyekkentem, de nem tudtam megmozdulni. Phabet közelebb lépett, de mintha nem mert volna közel jönni hozzám. 

-Mert...te vagy a Kiválasztott...az Őrző...miegymás-ejtette ki megvetéssel a rám jellemző szavakat. Olyan volt mint Ren:fájt neki, hogy nem ő lehet az. Megértettem a szitut, amiért így viselkedett velem. Vajon Jupiterius ezért zárt be? -És hatalmad van-tette hozzá, de erre fáradtan felkacagtam.

-Na ez a mostani helyzetre nem igaz-hörögtem. Erre harsányan, de keservesen felnevetett. 

-Az egész zárka olyan anyagból van, ami elszívja az erődet. A medál csak rászolgált. De ez már kínzás-mormogta. 

-Nekem mondod?-feleltem dühösen, de most nem éreztem azt, hogy forr a vérem, pedig már hozzászoktam. Hiányzott. Ezért még megfizetnek gondoltam mérgesen. -De miért kell elszívni az erőmet?

-Mert még nem tudod teljesen uralni-felelt higgadtan. Nem nézett felém, mintha félne a látványtól.

-Az erő az érzelmeimmel van kapcsolatban. Csak ha feldühítetek, akkor lép érvénybe. Akkor lesz önirányító-magyaráztam Phabetnek, de leintett.

-Ren elmesélte, hogy könnyen hergelhető vagy-mondta unottan, mintha figyelembe sem vette volna mit osztottam meg vele az erőmről. Ren említése viszont erőt adott.

-Mi van Rennel? Ugye nem esett baja?-kérdeztem. Aggódtam érte, de erre felnevetett. 

-Ugyan, mi baja lenne? Apánk nem bántja, hacsak nem állt volna a pártfogásodra-ekkor felém pillantott, de mivel sötét volt, nem láthatott sokat. 

-Hogy érted ezt?-zavart lett az arckifejezésem, de ezt nem láthatta. Ren elárult volna?

-Ren mindent elmesélt, ahogyan te is. Érzelmi kapcsolat alakult ki köztetek-megvető mosolyt véltem átsuhanni az arcán, de nem voltam biztos benne-Ren, évek óta nem volt szerelmes...és én sem-tette hozzá szomorúan. Tehát Ren szerelmes belém. Nem tudtam megbirkózni a gondolattal, de jólesett, hogy van ezen a helyen valaki aki megvéd, és a törzsből való. Ami pedig még jobb volt, hogy nem árult el.

-Volt ő valaha?-gúnyolódtam, de már bántam hogy ki szaladt a számon. 

-Soha-felelte Phabet-Egyikőnk sem. Elmeséled milyen érzés?-kíváncsiskodott, és mintha megcsillantak volna a szemei. De nem voltam mesélős hangulatban.

-Phabet...van fogalmad róla milyen állapotban vagyok? Mellesleg, minek mesélnék neked? Nem bízok benned, sem a fajtádban! Csak Renben...de ez mindegy... Tömlöcbe vetettetek és elszívjátok az erőm...-mondtam és zihálni kezdtem, mert elfáradtam a beszédtől.-Beszélni se bírok..-tettem hozzá két levegő vétel között, s épphogy csak kileheltem a szavakat. Phabet leült a földre.

-Nem akartam hogy így bánjanak veled...-mentegetőzött, de felmorrantam. -Tudom hogy ellenszenves voltam...de csodállak. Megmentetted Reniert. Nem egyszer. Hálával tartozom ezért-mondta. Ezzel, egyetértettem.

-Lenne ötletem hogyan segíthetnél...-durrogtam az orrom alatt de szomorúan megrázta a fejét.

-Nem tudom hogyan nyílik. Reggelig így kell maradnod, akkor kivesznek. De nem tudom mi lesz a következő lépés-mondta. Megpróbáltam közelebb fészkelni magam a rácshoz. 

-Nem bízok meg benned Phabet-nyögtem, de igyekeztem fenyegetőnek tűnni-De szövetségre léphetek veled-tettem hozzá. Ez tűnt reális helyzetnek. Phabet egy kicsit közelebb csusszant hozzám.

-Mire gondolsz, Adne?-kérdezte, mire én összerezzentem, amint a nevemet említette. 

-Én nem tudom mik a terveik a főfőknek...de jó lenne ha informárnál, amiket megtudsz-kezdtem-Nem akarok itt senkit sem bántani. Ha valakit meg akarnak ölni, én legyek az, és ne a barátaim. Őket haza kell juttatnom, nekik életben kell maradni. Próbáld meg őket életben tartani kérlek-próbáltam zihálás nélkül elmondani de ekkor visszakérdezett.

-Természetesen. De nekem mi a hasznom?-kíváncsiskodott. Ravasz.

-Nem öllek meg...-morogtam unottan. Erre felnevetett.

-Ilyen állapotban nem is tudsz-szurkálódott. Bárcsak meg lenne az erőm! De nem volt, és semmit sem tudtam tenni. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt hozzám nőtt. Olyannak éreztem, mintha a testem része lenne. Csüggedten sóhajtottam. 

-Nem kell a szövetséged-lehanyatlott a fejem a padlóra és sűrűn vettem a levegőt. Vártam a reggelt. Vissza akartam kapni emberi energiámat. A többi már csak extra volt. Phabet felnevetett.

-Igazából nekem sem a tied...de sajnállak titeket-mondta elmélázva. Túlzottan nem érdekelt mit beszél. Már meguntam a társaságát, de azt nem felejtem el, amikor arra kért, meséljek arról, milyen szerelmesnek lenni. Beszéljen csak, hátha álomba ringat.-Meg fontos vagy a törzsnek...-erre már felkaptam a fejem, és megragadtam a rácsot. Dühösen hörögtem.

-Akkor meg mégis miért dugnak be egy erőelszívóba? Ha így folytatják, reggelre halott leszek, és nem lesz a drága megmentő, aki védje a...-nem fejeztem be. Nem akartam káromkodni. De továbbra is dühösen vettem a levegőt, és a szokottnál gyorsabban. 

-Nem tudok sokat Adne! Ne hidd, hogy előtted sötét minden. Még nekünk sem mondanak el fontos dolgokat...a törzs és a kuruzslók titkolnak sokmindent...-csattant fel ő is.-Bezzeg Reniernek elmondják...mert fiú, és a törzsfő fia-mondta, és beleremegett a hangja. Hosszabb csend után rákérdeztem.

-Mikor kel fel a nap? Egész éjjel virasztasz felettem?-hangom furcsa volt. Első kérdésemre vállat rántott, másodikra bólintott. Némák voltunk. Lassan vánszorogtak a percek, órák egymás után. Lassan már a hold is eltűnt. Hümmögtem. Nem tudtam aludni és gyenge voltam. Arra gondoltam, miért lenne jó nekem Phabettel szövetségre lépni. Meg akartam kérdezni, de az erőmet a lélegzésre hasznosítottam. Aztán pedig sikerült elaludnom és pihennem egy kicsit. 

Az ébresztés, nem volt kellemes. De végre kiszedtek abból a ketrecből. Valahogy, elkezdtem érezni elgémberedett tagjaimat, nem esett nehezemre a lélegzés, és elég energiát éreztem ahhoz, hogy megszólaljak. Amikor felpattantak a szemeim, rögtön Phabetet keresték, de sehol sem láttam. Az őrök pofozgattak, vizet fröcsköltek az arcomra, ami nem esett jól, de ahhoz képest finomabb volt, mintha kapásból belelöktek volna egy patakba. Amikor felébredtem rendesen, sikerült megmoccannom és megkérnem őket hogy hagyják abba. Remegett a hangom amikor hozzájuk szóltam, de aztán elmentek. A kötelek ott voltak a kezemen. A varázslatos erőt viszont, nem éreztem. Szomorú voltam, mintha a lelkem egy részét kitépték volna. Vártam hogy egy ismerős arc jelenjen meg de amikor Ketty közeledett, csalódott voltam. Még Phabetnek is jobban örültem volna. Amikor közel ért hozzám, hátrálni kezdtem. 

-Hagyjuk már ezt jó?-mordult rám de nem tágítottam. 

-Nem bízok benned-közöltem vele rezzenéstelen arccal mire ő félrebillentette a fejét, de nem tükrözött meglepődöttséget az arca. 

-Benned meg az egész törzs nem bízik!-vágott vissza. Ez fájt. Nem akartam hinni neki. Ren biztosan bízik bennem. Neki bíznia kell. Hiányzott a jelenléte. Ő volt az aki erőt adott. De így, gyöngének és sebezhetőnek éreztem magam. Hirtelen az a látomás jutott az eszembe, amikor a vízesés mellett próbáltam felkapaszkodni, Ketty pedig bántotta a barátaimat. Mérhetetlen ellenszenvet éreztem iránta.

-Nincs mitől félniük...elvettétek még a fizikai erőmet is...-mondtam fájdalommal és a szívemhez emeltem a kezem. -Gondolom élvezettel nézted volna ahogy szenvedek-néztem a lányra szúrósan. Nem tűnt nálam erősebbnek.  Bár most, szerintem ha egy pillangó jönne nekem is összezuhannék.

-Nem így van-szögezte le szigorú ábrázattal. -A törzsnek szüksége van rád, de jelenleg nagyobb veszélyt jelentesz ránk, mint az Árnyak-mondta határozottan. Az Árnyak említésére megborzongtam. 

-De hiszen elvettétek az erőm!-kiáltottam dühösen. Ketty közelebb lépett, de kitartottam a kezem.-Ne közelíts!-parancsoltam rá idegesen. -Inkább vigyél! Úgyis várnak, nem igaz?-dobtam felé a kötél végét. Ketty sóhajtott, de a kezébe vette. Úgy éreztem, mintha mondani akart volna valamit, de nem tehette, mert megakadályoztam. Megrántotta a kötelet, én pedig elindultam. Amikor végig mentünk az ösvényeken, és beértünk a faluba, aki csak meglátott engem, hátrébb húzódott. A jól ismert sátorba vitt engem Ketty. Jupiterius nem ült, hanem állt. Nem tudtam mi következik, minden körülmény aggasztó volt. Fáradt voltam, pihenni akartam...ágyban, és nem holmi jéghideg vasrács között. Hogy működhet az erő elszívó? Ha nem vagyok a közelében visszatér az erőm? Mellesleg, felettébb idegesítő, hogy most is mindenki rettegett tőlem, pedig elvették tőlem azt, amitől félhetnének. Csupán emberi erőm volt csupán...az meg nem egy nagy megfélemlítési eszköz. A törzsfő öklétől én a helyükben jobban tartanék...

Vártam hogy mondjanak valamit, de senki sem szólt. Ketty a köteleket tartotta, én meg mint egy rab, álltam ott. Talán az is voltam...nem tudtam eldönteni. Úgy gondoltam, ha ők nem, majd én beszélek. Elvégre, volt pár kérdésem. Először is felnevettem.

-Feleslegesen tartotok tőlem, nem gondolod, Jupiterius?-ahogy kiejtettem a férfi nevét, megborzongtam-Elvetted az erőmet, mégis mit akarsz most tenni velem? Felőlem haza küldhetnél, de itt mindenki azt mondja, szükségetek van rám, pedig már nincs semmi amivel segíthetnék...-mondtam, és igyekeztem gúnyos lenni, bár a kényelmetlen érzés még nem szökött el a testemből, legalább beszélni már tudtam. A férfi higgadtsága nagyon váratlanul ért, szavai nem voltak olyanok, mintha ideges lenne. Egyszerű volt, én meg nem értettem semmit. 

-Még sok dologgal nem vagy tisztában!-ennyit jegyzett meg, majd eloldozták a köteleimet és úgymond, szabadlábra helyeztek. Ketty a kunyhó felé tessékelt, ahol vártak rám a barátaim. Mintha a több napi borzalom, hirtelen köddé, semmivé foszlott volna. Mintha, ott álltunk volna a legelején. Mindenki épségben volt, ahogy számba vettem őket. Ketty bezárta mögöttem az ajtót, de ő maga nem jött be. Egyszerűen nem tudtam eldönteni kit öleljek meg először, ahogy azt sem, hogy elöntsék e szemeim a könnyek. Úgy döntöttem inkább nem. Megszeppenten álltam, mint aki nem mer egy lépést sem moccanni. Cornely oda lépett hozzám és megszorongatta a kezeimet. Együttérzően mosolygott rám, majd szorosan magához ölelt. Zokogás tört fel belőle, de én csak álltam, majd bizonytalanul átkaroltam karcsú testét. Elhúzódott és letörölte a könnyeit.

-Épségben vagy-nyögte fáradtan. Ekkor vettem észre megtépázott arcát, karikás szemeit. Fáradtnak tűnt, és korántsem volt ragyogó, pedig általában ez jellemezte a hugomat. Mereven bólintottam, mintha félnék bármilyen mozdulatot is tenni. Klara lépett oda hozzám. Tőle nem számítottam különösebb érzelem kitörésre, s számításaim be is igazolódtak. Keserű mosollyal oda battyogott elém, és hátba veregetett, és félénken átölelt. Nem volt terepe a szeretet ilyenfajta kimutatása, de nem nehezteltem rá emiatt. Tomra pillantottam, amikor Klara odébb ment, a fiú meglepően közel állt hozzám. Egy váratlan pillanatban pedig felkapott, és szorosan magához ölelt. A nyakánál átkaroltam, hogy tartsam magam, majd elkezdtem lóbálni a lábam és ficánkolni, próbáltam jelezni hogy le tehet, mert szavak nem jöttek ajkaimra. Végre engedelmeskedett, és ismét a szilárd talajon, biztonságban tudhattam magam. Megszeppentségem még mindig ott füstölgött az arcomon. Nem tudtam megszólalni, ötletem sem volt, hogy mit várnak, mit mondjak. Kérdés nélkül, nehéz volt. De meg erőltettem magam, a gondolataimba visszatért a sok-sok kérdés, amik felmerültek, hirtelen nem is tudtam melyiket tegyem fel először. 

-Mi történt veletek?-nyögtem ki. Aggódtam értük, nagyon is. Klara sietve válaszolt.

-Minden oké Adne, egy percig se félts...-mondta határozottan, és kicsit olyan volt, mintha a hugom és Tom védelmére kelt volna. 

-Minden oké-visszhangoztam lenéző hangnemben.-Klara, van fogalmad róla mit beszélsz? Tömlöcbe zártak, Cornelyt pedig meg akarták kínozni! Az arca, nem ilyen gyűrt mint most, soha nem szokott ilyen lenni! És még azt mondod, hogy minden oké...-mondtam idegesen, és hirtelen ömlöttek belőlem a szavak. Nem tudtam magamban tartani, elfedni, hogy mennyire fontosak nekem, mennyire szeretném őket biztonságban tudni. Felelősséget éreztem irántuk, és nem volt ellenemre, ha ezt ők is tudják. Mégis meglepettség tükröződött az arcukon.

-Adne...-próbálta kimagyarázni magát a barátnőm, de leintettem.

-Hagyd. Nem fogsz meggyőzni-vágtam közbe az elejénél, határozottsággal a hangomban. Klara kikerekedett szemekkel nézett rám. Megváltoztam, és éreztem ahogy ez tényleg megtörténik. Odaléptem a kanapéhoz, és leültem rá, arcomat, kezeim közé temetve.

-Adne, mi is szeretnénk kérdezni tőled...-ült le mellém a hugom én pedig rá sandítottam. Nem tudtam, hogy most erre reagáljak e valamit. Egy bólintás mellett döntöttem, nem kellett hozzá beszélni. -Te tudod mi folyik itt? Mi történik velünk? Vagy mi fog történni? Semmit sem tudunk...és mindent ránk kennek...-mondta és megesett rajta a szívem, ahogym ajdnem elsírta magát. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de megmakacsoltam magam.

-Én sem tudok többet-jegyeztem meg mélabús ábrázattal, majd fölmentem a szobába. Nem szóltunk egymáshoz többet, nem voltak megszokott poénkodások, nem ugrattuk egymást, unalmas volt, mintha egy kiképző táborban lennénk. A faluba olykor elvittek minket ilyen-olyan programokra, megtanultunk lándzsát dobálni, voltak sportos foglalkozások. Sok félét kipróbálhattunk és emellett szabadidőből sem volt hiányunk. Nem volt sok nevetés, tettük amit kellett. Vélhetően ez lett volna a terv, hogyha nem tűnök el az erdőben...Már majdnem el is hittem, hogy az csak egy álom volt. A szabadidőnk nagy részét a ház előtt töltöttem, és a porba rajzolgattam az emlékfoszlányaimból, amik a nap minden percében elöntötték a fejemet. Olykor már a sírás küszöbén álltam, Ren pedig hiányzott. Phabettel sem találkoztam már, csak néha megpillantottam futólag a faluban. Meg kell vallanom, vele is szívesen beszéltem volna. Klara mikor már sokadjára vette észre, hogy a porba rajzolgatok, adott nekem egy füzetet és egy ceruzát. Csodálkoztam, honnan szerezte, de művész lélek húgom sejtelmes mosolyát észrevéve, rögtön rájöttem a válaszra. A füzet később hasznomra vált, lassan, de megtelt a rajzaimmal, jegyzeteléseimmel, amiket az erdőben tanultakról leírtam. Az erőmről is írtam, ami nem volt már, és azokról a kínzó élményekről, amit itt a faluban láttam, éreztem. A közelmúltban, érdekes dolog nem történt. Klaraék nem kérdezgettek, ezáltal elég ritkán szólaltam meg. A füzetben található dolgokat inkább nem mutattam meg nekik, mindig elrejtettem. A hugom sokszor kíváncsiskodott, de nem engedtem meg neki.  Már alig találtam helyet, már alig volt írni, rajzolni valóm. Cornely pedig idegesítően kíváncsi volt. A füzetet el kellett tüntetnem. Elhatároztam, hogy holnap elviszem az erdőbe. A néhány kilométeres körzetben már ismertem a helyet, a ,,kiképzések"nek hála, amikor gyakran az erdőbe kellett mennünk egy feladat elvégzéséhez. Reggel, szokás szerint végeztük az erősítő gyakorlatokat, súlyok emelését. Azt mondták, jó kondícióban kell tartanunk magukat, könnyen elpuhít az itteni levegő. Semmit sem értettem, de egy utolsó jegyzet foszlánynak úgy gondoltam, még felírom majd. A futás gyakorlat következett, ami abból áll, hogy össze-vissza kell rohangálnunk a faluban, egy kinevezett útvonalat követve, pluszban ügyelnünk is kell arra, hogy ne menjünk neki semminek, és adott idő alatt teljesítsük a labirintusszerű távot. Ez volt a legnehezebb. A mai táv teljesítése közben viszont, megláttam Rent. Szinte lesokkolt a látványa, olyan régen pillanthattam meg őt. Megálltam, bár nem lett volna szabad, a gyakorlatot el kellett végezni, de megálltam. Oda akartam rohanni hozzá, a nyakába ugrani, de csoda volt, ha megmukkantam.
 Viszont össze szedtem az erőm, a hangom.

-Ren!-kiáltottam, és el is indultam felé. Ő ijedten pillantott rám, de elindult felém, viszont pár lépés után megtorpant. Nem értettem miért áll meg, de engem is erre késztetett. Abba hagytam a közeledést, ő pedig megrázta a fejét. -Ren?-ismételtem megint, bizonytalanul.

-Adne, folytasd a gyakorlatot!-parancsolta, robotszerű hangon. Mintha kötelessége lett volna ezt mondani, pedig a mozdulataiból kiszűrve, küzdött azért, hogy ne jöjjön oda hozzám.

-Dehát, Ren! Miért nem...-elcsuklott a hangom, a sírás markolászta a torkomat, ahogy az jutott az eszembe, elveszítem Rent. Nem lehetek vele. Gyűlöltem, és szerettem egyszerre őt. Ez lenne a szerelem? Gyűlöltem, mert így viselkedik velem, amiért szerelmessé tett, és szerettem, mert mindezek ellenére, ő is így tett velem szemben. És most, hogy azzal szembesülök, hogy mág csak meg sem érinthetem. Borzasztóan megbilincseltnek éreztem magam. Lehetetlen...gondoltam, de tudtam, nem segít semmi. Ekkor megjelent egy őr, és megragadott.

-Vissza a gyakorlatba, szemtelen leány! Futás, már kifutottál a teljesítendő időből!-mondta és meglendítette a botot a kezében, aminek ostorszerű vége volt, de csak mellém csapott le vele. Nem bánthatott, az tiltott volt, viszont a megfélemlítés, engedélyezett. Visszapillantottam Ren felé, de ekkor már sehol sem volt, én pedig, csak kocogva folytattam a gyakorlatot. Mintha csak képzelődtem volna...Amikor beértem a végére, a többiek már vártak. Meglepődtek, általában mindig Klara, vagy Tom után értem be, most viszont, utolsóként.

-Mi van veled, Adne?-ripakodott rám kishíján Klara.-Történt valami útközben? Lesérültél, vagymi?-rég hallottam ennyit beszélni barátnőmet, de annyira, nem bántam a dolgot. Hirtelen, eléggé sok volt számomra a kérdés. 

-Nem sérültem le...-mormogtam az orrom alatt, majd az őrre pillantottam, aki szinte átfúrta a testem, szúrós pillantásával. Felébredt bennem a ragadozó ösztön, hogy kivillantsam fogaimat, de tudtam, azok nem olyan félelmetesek, és közel sem élesek. Mégis, igencsak jól esett volna. Ehelyett csak grimaszoltam, és visszafordultam a barátaimhoz. Szörnyen sebezhetőnek éreztem magam. Jupiterius hangját hallottam a hátam mögül. 

-Úgy látom, Ariadne, elfáradtál. Megerőltetőnek tartod a feladatokat?-kérdezte gúnyos hangon, miközben közeledett felém. Harag lobbant bennem, amiért ilyen lekezelően bánt velem. Valami frappáns mondaton gondolkodtam, hogy vissza tudjak vágni, de jelenleg, nem jutott eszembe semmi. Úgy éreztem, mintha belém döftek volna egy kardot, és még meg is forgatják. Sokszoros kelepcében vagyok, és fogalmam sincs, hogyan juthatnék ki belőlem. Túl sok szál fonódik hozzám, és egyiknek sem találom a végét. Túl sok kérdésem van, és nem tudom hol kutathatnék válaszok után. Elvileg szabad vagyok, gyakorlatilag fogoly. Ennek a helynek a foglya. A nagy robosztus férfi felé fordultam.

-Nem megerőltetőek. Csak mára, elég volt-mondtam, és igyekeztem éles hangnemet megütni, kisebb-nagyobb sikerrel. 

-Szóval, kifulladtál...-kapott a szavamon Jupiterius.

-Nem mondtam ilyet-vágtam vissza. 

-Akkor miért lenne elég?-kérdezte, ismét erőteljesen gúnyosan. 

-Miért kell ennyi feladat? Mi értelme? Én mikor kapok választ a kérdéseimre, Jupiterius? Itt vagyok, nem is tudom miért, és ezekkel az unalmas feladatokkal tengetem napjaimat! Az erőmet elvettétek, de jogosan, használnom sem kell...-kiabáltam eleinte, aztán amikor az erőmről kezdtem makogni, lehalkult a hangom. A lyuk, a szívemen az erőm elvesztése miatt, még közel sem gyógyult be. A férfi, árgus szemekkel nézett rám, belé fojtottam a szót. Nyertem. Ismét ez a francos játék, ez a szópárbaj, ami mindig előhozta belőlem azt, hogy nyerjek. Alapvető elvárásom volt, saját magamtól. 

-Ariadne, te velem jössz, a többiek vissza mennek a szállásra-adta ki a parancsot, de tiltakoztam. A füzet! kezdett el villogni bennem a vészjelző. Cornely fel fogja túrni a cuccaimat hogy rá leljen, de tilos. Nem szabad tudnia róla, ha nekem sem szabad.

-Nem! Még van...-nem volt ötletem mit hazudhatnék. Erre elkezdtem egyhelybe toporogni, jobb nem jutott eszembe, majd odasúgtam Klaranak:-Hogyan mondjam meg, hogy...-elakadt a szavam, a nevetés kerülgetett, de barátnőm, szerencsémre gyorsan kapcsolt. 

-Azt hiszem, Ariadnének még szüksége van a mellékhelyiség használatára, egy kis időt, kérhetne?-próbálta komolyan megfogalmazni a kérdést Klara, de éreztem, a nevetés szélén áll, ahogy én is. Sok idő óta, először éreztem úgy, hogy majd szét szakad a tüdőm a nevetés ingerétől. Én igyekeztem elpirulni, és boci szemekkel nézni a nagy főnökre. Aki megforgatta szemeit és bólintott.

-Nem bánom, de gyorsan, ha lehet!-mormogta, majd hátat fordított és az őrökkel elmentek. Én, a többiekre egy pillantást sem vetve kezdtem el rohanni a kunyhónk felé, hogy megkeressem a füzetet. Csakhogy, a füzetem, Cornely kezében volt, amikor visszaértem.